50 évet kellett megérnem ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy a magyar nyelv a világ egyik legbefogadóbb (értsd angolul "inclusive") nyelve, bár ennek értékét azért meglehetősen csökkenti az a korántsem elhanyagolható tény, hogy ezzel elsősorban csak az Egyesült Államokban lehetne előnyre szert tenni. Mivel én viszont világ életemben sohasem a bégel közepén tátongó lyukra, hanem magára a bégelre koncentráltam, ezért most is azt javaslom, hogy lépjünk túl ezen az apró részinformáción.

De mit is értünk befogadó nyelven? És miért fontos a befogadás vagy tolerancia egy nyelvben? Kit érdekel egyáltalán ez a téma?

Nos, ezekre az elsőre kicsit semmitmondó, sőt még többszöri nekifutásra sem igazán sokkal több jelentőséggel kecsegtető kérdésekre keresi a válaszokat ez a rendhagyó és szatirikus szösszenet. Figyelmeztetek mindenkit, ahogy a hírekben is szokták mondani egy-egy sokkoló tudósítás előtt:

A következő képsorok a nyugalom megzavarására alkalmasak! Csak erős idegzetűeknek!

Így én is fegyelmeztetem most a kedves olvasót, hogy a következő sorok a politikai korrektség illegális határátlépésére is késztethetnek.

E bejegyzés így kizárólag PC vízummal rendelkezők számára ajánlott.

Ez a mostani - kicsit hosszúra sikeredett - szösszenet elsősorban az Amerikában jelenleg gyermekeket nevelő szülők számára készült. Ők azok, akik valószínűleg nemcsak, hogy hallottak már ezekről a veszélyforrásokról, de talán könnyebben is tudnak majd viszonyulni azokhoz. Azért remélem lesz egy-két olyan részlet, amit még ők is újnak és hasznosnak találnak majd. A magyar szülők fognak a legjobban rácsodálkozni ezekre a veszélyekre, de talán egy-kettő már most is jelen van otthon, csak épp nem olyan mértékben mint itt Amerikában. Sőt szerintem csak idő kérdése, hogy ezen félelmek nagy része otthon is releváns lesz.

Kezdjük azzal a szubjektív kijelentéssel, hogy tényleg nem irigylem azokat az Egyesült Államokban - különösen a Kaliforniában- élő szülőket, akik ezekben az években általános vagy  középiskolás (middle school, tehát nem csak high-school azaz gimnázium) gyerek(ek)et nevelnek. 16 éve élek Amerikában és éppen ennyi ideje nevelem gyermekeimet is itt, úgyhogy van némi tapasztalatom ebben a témában, de azt most sem állítom, hogy nézőpontom általánosan tapasztalható jelenséget tükröz.

Kezdjük azzal, hogy annak ellenére, hogy politikailag pragmatikus konzervatívként definiálom magam, sosem tudtam és sosem fogok kizárólag politikai pártok vagy azok vezetői miatt valamilyen ügy miatt kiállni. Hiszem és vallom, hogy a politikusok - legyenek azok jobb vagy baloldaliak - korruptak és hazugok vagy legalábbis ígéreteik erősen megkérdőjelezhetőek. Pont ezért, én az érték alapú politika híve vagyok és mivel realista is vagyok, ezért az aktuális politikai szereplőkhöz aszerint viszonyulok, hogy melyik párt tettei és cselekedetei állnak közelebb az általam felvállalt értékekhez. És bár ritkán, de az is előfordul, hogy bizonyos területeken akár egy másik párt politikai cselekedeteit is el tudom fogadni. (A hangsúly megint a cselekedeten van, nem pedig a jó öreg politikai kommunikáción....). Ezzel a racionális gondolkodásmóddal aztán sok vitapartnerem nem tud mit kezdeni, de ezt én kifejezetten élvezem, mert érvrendszereim ezáltal kevésbé kikezdhetőek mint általában az érzelem-alapúak.

Hétköznapjaink abszurd politikai vetületeit már többször boncolgattam, sőt nem egyet már évekkel azelőtt megírtam, pedig akkor még hol volt a Black Lives Matter (Fekete Életek Számítanak) nevezetű mozgalom! Az idestova már hat éve megírt Seattle-i Kolumbusz-napi megemlékezés eltörléséről szóló értekezésem nemcsak hogy a mai napig aktuális, de sajnos bekövetkezett az, amit akkor csak sejtettem, azaz a mostani - az amerikai elnökválasztás miatt - újabb erőre kapott és ezúttal már a főáramú politika és ideológia által is nyíltan támogatott mozgalom nem állt meg Kolumbusznál, hanem - ahogy azt az Internacionálé szövegében, mi a Kádár korszakban nevelkedettek azt jól megtanultuk - a múlt teljes eltörlését tűzte ki a zászlajára.

Ehhez a szösszenethez az elmúlt hetek és napok amerikai tüntetés-sorozata adta az ihletet. Fontos leszögeznem, hogy - bár van véleményem erről a tüntetésről - ez a bejegyzés egyik politikai oldalt sem támogatja vagy támadja majd.

Tudom hihetetlenül hangzik, de azért megpróbáljuk politikától mentesen és egy teljesen más oldalról megközelíteni ezt a fontos demokratikus eszközt, azaz a tüntetést. Véleményem szerint - mint megannyi minden más a huszonegyedik században - a tüntetés is hatalmas minőségi változáson ment keresztül köszönhetően az elmúlt évek robbanásszerű technológiai fejlődésének.

Jövő héten félszáz esztendős leszek. Kimondani is sok:

Ötven év

Sőt rémisztően hat, ha leírva látom ezt a számot, ugyanakkor közel sem érzem magam annyinak. Belül legalábbis nem. A külsővel már nem állok ilyen jól, de azért nem panaszkodhatok ezen a téren sem. Na nem kell megijedni, nem bazsalygok a tükör előtt rendszeresen, de nem leszek rosszul testem látványától sem.

Ugyan napi szinten harcolok a kilókkal, de eleddig még mindig én állok nyerésre, még akkor is, ha azok – Anikóval szoros egységfrontot alkotva – néha szó szerint súlyos csapást mérnek rám. Az elmúlt tíz év sokszor inkább állóháborúnak tűnt, de egy-egy ellencsapásból azért sikerült időnként kifejezetten megerősödve kijönnöm. Volt, hogy húsz kilót is leadtam, pár éve pedig a félmaratont is alig több mint két óra alatt futottam le, sőt idén is szeretném megint teljesíteni ezt a távot, feltéve, ha térdeim is engedik majd.

Mi köze van a tavaly márciusi magyar-horvát Európa-bajnoki selejtező focimeccsnek a külföldön élő magyar gyermekek identitásához? Milyen lehetőségek rejlenek egy jól megtervezett magyarországi látogatásban, hogy gyermekünkben kényszer nélkül felébresszük a magyarság-tudatot? És egyáltalán mi lehet a szülő szerepe a gyerekek önazonosságának megtalálásban?
Nos ezekre a kérdésekre próbál választ adni ez a rövid szösszenet, melyhez az ihletet, a 2019 március végi hazautazásom szolgáltatta.

Aki rendszeresen olvassa blogbejegyzéseimet, az jól tudja, hogy folyamatosan keresem, kutatom a magyar eredetű érdekességeket és magyar vontkozású jelenségeket az Egyesült Államokban. Így derítettem ki pár évvel ezelőtt az “Amerikából jöttem, mesterségem címere” nevű játék eredetét, így tudtam meg, hogy Frank Sinatra fodrásza magyar volt, sőt azt is, hogy miért olyan népszerű a Balatonboglári Félédes Merlot Kaliforniában. Ezúttal is találtam valami nagyon érdekeset, de most még csak ki sem kellett mozdulnom otthonomból.