Ezt az terjedelmes bejegyzést 1994-ben írtam!

Igaz akkor még nem blogbejegyzésnek készült, merthogy akkor blogok sem voltak… Bármilyen hihetetlen, de ez volt az én diplomamunkám, melyet egy tanárom unszolására a VÁLASZ nevezetű, akkoriban igen szinvonalas társadalmi havilap is leközölt.

Az immár több mint három évtizedes írás arról szólt, hogyan amerikanizálódik a rendszerváltáskori Magyarország mindennapi kulturális és fogyasztási eszközök átültetési (kisérletei) során. Ne feldjük, akkor még a McDonald’s, a farmer, a kóla, a hitelkártya vagy éppen a baseballsapka számított az amerikai élet látványos exportcikkének.

Újraolvastam az akkori gondolataimat, és volt néhány meglepetés. Volt ami mai napig igaz maradt, de volt amivel ma azért már vitatkoznék. Mindenestre most itt tartalmi változtatás nélkül megosztom. Pusztán az illusztrációkat frissítettem fel, amúgy minden más maradt retro…

 Kiváncsi vagyok hány olvasónak rémlenek fel némi emlékképek az 1990-es évekből.  

 „Az amerikanizáció folyamata olyan jövőbeni ámyékkép, amelyben az egész világ Amerikához hasonlatossá válik... Az európaiak számára ebben a folyamatban pont az a legfélelmetesebb, hogy nemcsak gondolkodásmódjuk és mindenféle eddig használt módszereik bomlanak fel és pusztulnak el, hanem egyúttal az európai múlt is teljesen feloldódik és elvész az amerikai jelenben.”¹

Világos, hogy a fenti idézet mondanivalója senki számára nem új, de minden bizonnyal az egyik legsommásabb, legtömörebb, ugyanakkor legsokatmondóbb megfogalmazása az amerikanizáció folyamatának. Nem utolsósorban akkor tűnik annak, ha figyelembe vesszük, hogy ezen állítás 1972-ban fogalmazódott meg egy, a saját kultúrájának negatív hatásaitól tartó amerikai szociológus által. Súlyos problémát vet fel nemcsak a cikkében, hanem már ebben a két mondatban is.

De vajon így fest-e az európaiak viszonya a tengerentúli kultúrához? Vajon tényleg viszolygunk-e megvalósítani az amerikai módszereket? Most, több mint húsz évvel később talán már választ adhatunk ezekre a kérdésekre.

Ez a címben szereplő számomra legalábbis igen izgató kérdés angolul körülbelül két hete jött fel az egykori Twitter (mostani X) hírfolyamomon, és mivel ezt a jelenséget kvázi saját bőrömön is nap mint nap tapasztalom kaliforniai mindennapi életemben, ezért rákattintottam és egy igazi kincset találtam, amit nemcsak meg akartam osztani a magyar emberekkel, de szerettem volna egy-két példával illusztrálva hozzáfűzni a saját gondolataimat is.

Akkor először lássuk miről is szólt a poszt, de az angolul tudóknak feltétlen ajánlom, hogy olvassák el az eredeti írást is, mert rendkívül tanulságos. Az egész bejegyzés egy hiteles kutatás eredményeire alapozott grafikonnal nyit, (lásd lent), amiben világosan kiolvasható, hogy az elmúlt huszonöt évben a fiatal hölgyek (18-29 év) folyamatosan és meglehetősen erősen balra (értsd liberális) irányba mozdultak el politikai nézeteiket tekintve.

Az ugyanilyen korú fiatal férfiak ideológiai beállítottsága viszont gyakorlatilag nem változott ugyanebben a periódusban. A poszt szerzője – hasonlóan hozzám – az okokat szerette volna feltárni és azt is, hogy vajon ez csak egy amerikai jelenség-e vagy netán globális is?

Ahogy ezt a legutóbbi blogbejegyzésben bővebben kifejtettem, az én VB részvételem kizárólag Szoboszlaiék teljesítményén múlott, de mivel az írek elleni világbajnoki selejtezőn Novemberben a magyarok elvéreztek, ezért új lehetőségeket kellett felkutatnom, hogy valahogy mégiscsak részt vegyek az eseményen. Két opció közül kellett választanom.

Bár gyerekkoromban szerettem a focit, sosem tekintettem magamat óriási focirajongónak. Az elmúlt húsz évben pedig az sem segített, hogy az Egyesült Államokban élve, jó európai focit csak elvétve láttam. Hétközben ugyanis pont munkaidő alatt zajlanak az igazán jó színvonalú meccsek, hétvégén pedig – őszintén bevallom – inkább az amerikai focit (NFL) követem kimondottan megszállott módon. Nekem ez az új sport nagyon bejön. Sok az izgalom, rendkívül fordulatos és stratégiai jellegű, úgyhogy meccsnézés közben az agyamat is járatom ellentétben az európai focival, és talán pont emiatt hozzá is szoktam ittlétem alatt. Valahogy már nem tud lekötni a foci annyira, de az is lehet, hogy ennek oka egészen máshol keresendő, hisz 2016-ban, amikor a magyar válogatott majdnem továbbjutott az EB-n a csoportkörből, szinte áhítattal néztem a portugálok elleni 3:3-al végződött meccset. De ugyanúgy élveztem, sőt mi több életem egyik legjobb apa-lánya élményeként emlékszem a 2019-es magyar-horvát EB selejtező sikerére is, amiről írtam is anno. (lásd bejegyzést ide kattintva). Igen, nekem kell valami hozzáadott érzelem a focihoz, mert anélkül csupán elpocsékolt kilencven percnek élem meg mindegyik mérkőzést.

Elon Musk eléggé megosztó személyiség, bőven lehet jót is rosszat is mondani róla, sokszor még ugyanabban a mondatban, de azt talán senki nem vitatja hogy korunk egyik leginnovatívabb személyiségéről beszélünk.

Gyakorlatilag fel évente jön ki valami újítással elektromos autótól kezdve, a robotokon, a műholdokon keresztül egészen a neurológiai terápiáig, cégei szinte minden területen megkérdőjelezik a konvencionális gondolkodást. Nem mindenkinek tetszenek az üzleti döntési illetve az azokhoz kapcsolódó módszerei, vagy éppen aktuális politikai hitvallása, de egy biztos átlagon felül teljesít szinte minden kategóriában amibe belekezd.

Legutóbbi újítását a Tesla Dinert, volt szerencsém most szombaton megtekinteni, mielőtt feleségemet felvettem volna a Los Angeles-i repülőtéren. A diner szót nehéz magyarra fordítani annak, aki nem járt még Amerikában. Ne egy klasszikus magyar éttermet képzeljünk el, hanem egy, a választékában sokkal szűkebb és tipikusan jenki módon kitalált sokkal funkcionálisabb étkezdéről van itt szó, melyet többnyire utak mellé építenek, de semmiképp sem tévesztendő össze például a McDonalds-al.  Ez utóbbinál ugyanis sokkal nagyobb menü-választékkal rendelkezik. Kvázi egy kicsit magasabb szintű, de kissé retró stílusú gyorsétkezdeként kategorizálnám. 

Ezzel a szösszenettel már nagyon sokszor próbálkoztam, de valami mindig megakadályozott abban, hogy befejezzem. Hol a politikai helyzet, hol az idő szűke, hol meg pusztán csak az ihlet hiánya. Az egyik reggeli futás közben viszont az utóbbi végre csak megjött, időt pedig a hétvégén kerítettem a körmölésre. A politikai helyzetre pedig továbbra is magasan teszek, mert hiszem, hogy a józan paraszti ész és logika igen is lehet politikamentes és bármit is gondol vagy ír az ember, mindig lesznek olyanok, akik ilyen vagy olyan indíttatásból, valamelyik - politikai - oldal érvelését akarják beleolvasni mindenbe, még abba is, ha bal- vagy jobb kézzel törlöm ki a fenekem. Bevallom jobb kézzel...  És ezzel szerintem el is árultam mindent a politikai hitvallásomról, legalábbis ezeknek az embereknek. Szégyellem is magam:)

A további sorok viszont csak azoknak szólnak majd (illetve csak azoknak ajánlott), akik szerint a bal kezem is legalább olyan kvalifikált lenne a nemes feladatra, hacsak nem estem volna áldozatul öröklött génjeimnek és neveltetésem körülményeinek. Komolyra fordítva a szót, a címben feltett kérdést inkább szociológiai és etikai szempontból próbálom megválaszolni, aztán majd a végén meglátjuk, hogy sikerült-e a politikát is elkerülni.

Aki ismer, az tudja, hogy imádom ugratni az embereket, rokonokat sőt a közeli barátokat is. Nem tudom miért, de szeretem az életet nem komolyan venni és ezért még előszeretettel vállalom fel az ezzel gyakran járó apró-cseprő kellemetlenségeket is. Valahogy nekem ez belefér, és tudom furcsán hangzik, de kifejezetten élvezem nézni egyesek elképedt reakcióit főleg annak tudatában, hogy soha nem akarok senkit megbántani. Nálam ez egy kisebb fajta társadalmi kutatás vagy egy szociológiai "experience" része és gyakorlatilag minél több embert ugratok (sikerrel), annál kifinomultabb, - na jó, ne köntörfalazzunk - pimaszabb módszerekhez folyamodok és sajnos, annál nagyobb vérszemet is kapok a következő gonoszkodáshoz.

Nincs ez máshogy a munkahelyemen sem. Idestova, majdnem harminc éve dolgozok – hűha ezt leírni is szörnyű – és ezalatt volt szerencsém (már akinek ez az) két multinacionális cégben is eltölteni jó pár évet. Sőt ezen vállalatok központjaiban is dolgoztam és dolgozok most is és mivel termékfejlesztés a szakterületem, ezért a hosszútávú tervezés a munkakörömből adódóan mindennapjaim szerves része. Aki dolgozott már multinacionális cégnél - és nem csak az értékesítés területén -  annak ezekkel a gondolatokkal könnyű lesz majd azonosulni és talán lát némi hasonlóságot is a szösszenet elolvasása után.

A múlt héten olvastam egy már tavaly publikált, számomra nagyon érdekes szociológiai elemzést az amerikai fiatalok elmúlt évtizedekben tapasztalható nemi identitásának változásairól és az ehhez kapcsolódó megannyi ellentmondásról, ezért elhatároztam, hogy hosszú idő után ismét tollat ragadok és egyrészt megosztom ezen tanulmány érdekességeit, mert szerintem Magyarországon erről a jelenségről kevesen tudnak, másrészt pedig megpróbálom megfejteni ezeket ellentmondásokat is az idestova 18 éves itt tartózkodásom tapasztalataira hagyatkozva.

Jöjjön akkor először egy zanzásított összefoglaló a fenti publikációról, ami nem igazán rövid, de próbálom a lényeget tömören, de hűen visszaadni. Előre bocsátom, sok statisztikai adatra hivatkozok majd, de remélem könnyen emészthetően tudom majd ezen száraz adatokat tálalni és ennek köszönhetően érthető lesz az is, miért ragadtam tollat.

Régen volt időm tollat fogni, pedig nagyon régen szerettem volna már kiírni magamból ezt a szösszenetet, de amikor tegnap megláttam Elon Musk alábbi Twitter mém-posztját, akkor elhatároztam, hogy végre nekiállok, mert úgy éreztem, ha tovább várok, akkor Musk még az írásban is megelőz...

Az apaságról és a férfiak társadalmi megbecsüléséről nyolc évvel ezelőtt már írtam egy bejegyzést, de azt azóta kitöröltem, mert sokan félreértelmezték az írás mondanivalóját. Ahogy az várható volt, az olvasók többségének csupán csak annyi jött le, hogy ez a férfi-soviniszta blogger a gyengébbik nemet támadja nőnapon, merthogy pont azon a napon publikáltam azt a szösszenetet. Pedig nem ez volt a célom, csupán csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy

a férfiakra és az apákra valamilyen rejtélyes oknál fogva nem ugyanolyan szemmel nézünk, mint a nőkre és az anyákra.

Márpedig ami a nőknek és anyáknak kijár, az - szerintem - a férfiaknak és az apáknak is. És itt semmi másra nem gondoltam, mint alapvető és hasonló mértékű tiszteletre valamint megbecsülésre  . Ez - és ez itt a lényeg - szerintem abszolút semmit sem vesz el a nők és anyák iránt érzett tiszteletből, csupán csak ugyanazokat szeretné elérni a férfiak és az apák számára is.

Ezt az egyenlőtlen társadalmi megbecsülést annak idején két példával próbáltam illusztrálni. Az egyik a valóban megünnepelt nemzetközi férfinap hiányára, a másik pedig az apák napja otthoni ünnepének szinte teljes ignorálására mutatott rá. (Emlékeztetőül jegyzem meg, hogy nyolc évvel ezelőtt, még szinte alig tudta Magyarországon valaki, hogy létezik-e egyáltalán apák napja.)

Mivel nem élek Magyarországon, így nem tudom pontosan felmérni, hogy azóta mennyit változott férfitársaim megítélése otthon. Csak reménykedem, hogy valamelyest javult a helyzet és Június harmadik vasárnapján már egyre több magyar család ünnepli idén az apaság intézményét. Én ebben a bejegyzésben egyébként nem a magyar helyzettel fogok foglalkozni, hanem az amerikaival. No nem azért mert azt fontosabbnak találom a hazainál.  Ennek inkább egyszerűbb okai vannak. Egyrészt mert itt élek, másrészt mert az a tapasztalatom, hogy az apák szerepe, egész pontosan azok hiánya hihetetlen mértékben befolyásolta az amerikai társadalmat. De ne szaladjunk ennyire előre, erről majd kicsit később elmélkedek.