Nyáron egy baráti beszélgetés közben az európai csokikat hasonlítottuk össze az amerikaiakkal és mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy az európai csokoládék sokkal finomabbak az ittenieknél. Valaki megjegyezte, hogy neki a Kindertojás csoki volt a kedvence, de sajnos már nem kapható az USA-ban mert betiltották. Ez megütötte a fülemet, mert gyermekeim is szeretik a Kindertojást, ráadásul én úgy emlékeztem, hogy igenis lehet azt errefelé kapni.

Hazafelé beugrottam egy-két közeli élelmiszerboltba és bár találtam többféle Kinder csokit, magát a Kindertojást, melynek belsejében egy sárga kapszulában kis játékok találhatók, egyet sem. Tényleg be lenne tiltva? Nem akartam elhinni, de aztán a gugli segítségével kiderült a szomorú igazság, mert az európai gyerekek kedvence tényleg tiltó listán van Amerikában. De vajon miért?

Tavaly Novemberben beneveztem egy jópofa és egyedi futóversenyre, jobban mondva egy össznépi futóeseményre, ahol a résztevőket futás közben és után (egy nagy záróshow keretében) nyakon öntik festékporral hogy kiszínesítsék a futóélményt. Tényleg jó mulatság volt és még sportoltam is.

A regisztrációt követően, fél órával a rajt előtt felsorakoztatták a részvevőket, és amíg gyűlt a tömeg zenével és apró inkább tréfás ajándéktárgyak kiosztásával szórakoztatták a futókat. Úgy 10 perccel a rajt előtt a szervezők bejelentették, hogy önként jelentkezőket keresnek az amerikai himnusz eléneklésére. Jelentkezett is egy tinédzser lány, aki - bár nem annyira mint Király Linda annak idején - elég szépen beégett a himnusszal, ugyanis a második sor után elfelejtette a szöveget. Ráadásul még elég hamisan is énekelt. A közönség azonban gyorsan a segítségére sietett és a himnusz hirtelen új életerőre talált a közel ezer felsorakozott résztvevő hangjától. Természetesen a himnusz végén a közönség hangos tapsviharral köszönte meg az önkénjelentkező bátorságát. Ahogy abbamaradt a taps, egy érdekes beszélgetésnek lettem fültanúja, ami egyben az ihletet is adta ehhez a szösszenethez.

Akármerre járok Amerikában, mindig nézem, kutatom a helyi magyar kötődést, múltat és jelent. Így történt ez a tavaly a karácsonyi szünetben is, amikor az ünnepekre érkezett nagyszülőket egy pár napos Palm Springs-i kiruccanásra vittük, de arra tényleg nem számítottam, hogy ilyen „hungarikumokat” találok.

Állandóan rákeresek magyar éttermekre minden városban a Yelp–en és szinte mindig csalódnom kell, mert sosincs egy találat sem. Vagy ha van is, akkor inkább "Eastern European", nem igazi magyar. Palm Springsben azonban a Hungarian szó működött. Amint a keresőre rányomtam, a Hungarian restaurant keresőszavak után, meglepetésemre az első találat a Hungarian (és Mediterranean) jelzővel jött fel. Na erre tényleg nem számítottam.

Ebben a szösszenetben az amerikaiak egyszerűsítési mániáját járjuk majd körül, hogy kiderítsük vajon miért rövidül le szinte minden második szó az angol nyelvben, pontosabban Amerikában.

Az hogy az angol nyelv egyszerűbb a magyarnál, nem újdonság. Mi sokkal választékosabban és egyúttal sokkal bonyolultabban is fejezzük ki magunkat az amerikaiaknál. Az általam is gyakran bevetett “barokk” körmondatok az angol nyelvben egész egyszerűen nem használatosak, sőt egyenesen elkerülendők. Mindent rövid tőmondatokban fejeznek ki és írnak le. Minél rövidebb és egyszerűbb a mondat szerkezete, annál érthetőbbé és könnyebben olvashatóvá válik a szöveg… az amerikaiak számára.

Jöjjön akkor egy rendhagyó írás Karácsony apropóján, valami teljesen más megközelítésből és formában remélve, hogy senki sem olvas ebbe a szösszenetbe többet annál, mint ami.

A minap épp azon tűnődtem, hogy mennyire stresszes volt szüleinknek (és később nekünk is) a karácsonyi készülődés. Azon belül is Karácsony reggele és délutánja, amikor mindennek – karácsonyfa állítás, díszítés, bevásárlás, ajándék csomagolás, vacsora, stb - el kellett készülnie kevesebb mint 8 óra alatt, és mindezt úgy, hogy a gyerekek közben állandóan ”útban voltak”, folyamatosan ajándék után kutakodtak, enni kértek. Az élet, és vele a gyerekek bioritmusa ugyanis sosem állt meg. A gyerekeknek nem lehetett azt mondani, hogy akkor légyszíves ne zavarjatok most 8 órán keresztül, mert készülnünk kell a Szentestére. Ők természetesen – és ez így van, volt rendjén - mit sem sejtettek abból, hogy mindez micsoda idegeskedéssel jár a szülőknek. Ehhez a nem is olyan rég múlt stresszhelyzethez képest, a mostani karácsony napi “célegyenes” Kismiska.

Vajon ma ugyanolyan kihívás magyarnak lenni (és maradni) Amerikában mint száz évvel ezelőtt? Vajon a több mint egy évszázada óta feltalált és időközben hétköznapivá vált találmányok (köztük az internet is) segítették vagy éppen ellenkezőleg, inkább megnehezítették az idegenbe szakadt magyarság identitásának megtartását? Vajon az új hazában felnövő magyar gyerekek hogyan élték és élik meg ma is nemzeti öntudatra ébredésüket? Ezekre a kérdésekre keresi a válaszokat ez a nem éppen rövid, de talán annál inkább elgondolkodtatóbb bejegyzés.

Az ihletet ehhez a szösszenethez, Oravecz Imre Kaliforniai Fürj című könyve adta, melyet eredetileg pusztán Dédapám titokzatos amerikai vendégmunkásévei utáni kutatásom egyik eszközeként vettem a kezembe, de azóta sem tudtam letenni. Egyébként ha rajtam múlna, akkor ezt a könyvet minden idegenbe szakadt szülőnek "kötelező olvasmánnyá" tenném.  Sőt, a magyar külképviseleteken, de különösen az amerikai konzulátusokon - ha tehetném - ingyen osztanék egy példányt minden családos honfitársunknak, mert ez a könyv egy igazi kincs, egy elengedhetetlen kivándorló útmutató. Számomra ez az írás nem más, mint a magyarság - ha másé nem is - de az amerikai magyarság origója.

Mi alapján ítélünk meg valamit vagy valakit? Mennyire tudunk egy embert, egy közösséget vagy akár egy népcsoportot önmagában, függetlenül, kizárólag a saját értékeiért vagy tetteiért szeretni, tisztelni? Milyen hatással van értékítéletünkre a viszonyítás kényszere? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a rövid szösszenet egy rendhagyó hasonlattal.

Már csak 3 hét és újra itt a Karácsony a maga meghittségével, szeretetével és hogy őszinték legyünk a vele járó stresszével is. Ez utóbbiról nagyon sokan írtak már, és talán én is fogok irni még egyet valami egészen más megközelítésből, de addig is szerettem volna megosztani egy egyszerű ötletet, vagy inkább játékot, ami talán nemcsak, hogy feldobhatja a sokszor unalmas karácsonyi rutint, de egyúttal még talán stresszoldónak is jól beválik.

A Hálaadás (Thanksgiving), az USA egyik legjellegzetesebb ünnepe és emellett a legnagyobb családi eseménye is. Minden amerikai ünnepe ez, nemcsak egyeseké, mint a Karácsony, a Hanukka vagy a Cinco de Mayo ugyanis ez az egyetlen olyan ünnep itt, ami nem kötődik semmilyen valláshoz, népcsoporthoz és nem jár együtt – feltétlenül – ajándékozási kényszerrel sem. Azon kevés ünnepek egyike, amit minden amerikai magáénak tekint, legyen az mormon, keresztény, zsidó, buddhista, netán illegális bevándorló, spanyol ajkú kétkezi munkás, rézbőrű indián, vidéki farmer vagy akár a gyevi bíró (sicc azok a hetvenes évek sosem múlnak el nyomtalanul).