Jövő héten félszáz esztendős leszek. Kimondani is sok:
Ötven év
Sőt rémisztően hat, ha leírva látom ezt a számot, ugyanakkor közel sem érzem magam annyinak. Belül legalábbis nem. A külsővel már nem állok ilyen jól, de azért nem panaszkodhatok ezen a téren sem. Na nem kell megijedni, nem bazsalygok a tükör előtt rendszeresen, de nem leszek rosszul testem látványától sem.
Ugyan napi szinten harcolok a kilókkal, de eleddig még mindig én állok nyerésre, még akkor is, ha azok – Anikóval szoros egységfrontot alkotva – néha szó szerint súlyos csapást mérnek rám. Az elmúlt tíz év sokszor inkább állóháborúnak tűnt, de egy-egy ellencsapásból azért sikerült időnként kifejezetten megerősödve kijönnöm. Volt, hogy húsz kilót is leadtam, pár éve pedig a félmaratont is alig több mint két óra alatt futottam le, sőt idén is szeretném megint teljesíteni ezt a távot, feltéve, ha térdeim is engedik majd.
Szellemileg és testileg tehát nem érzek számottevő változást ehhez a fontos évszámhoz közeledve. Az identitás területén viszont igen. Méghozzá kifejezetten nagyot. Rengeteg tényező - sokszor egymást felerősítve - befolyásolta ezt a viszonylag számottevõ átalakulást: (1) Idestova 15 éve már, hogy az Egyesült Államokban élek és (2) már 5 éve, hogy amerikai állampolgár (is) lettem. (3) Gyermekeim – szociológiai szempontból - első-generációs amerikaiaknak számítanak. (4) Én pedig a nap több mint 12 óráját – munkám révén - amerikaiakkal töltöm. Nehéz lenne mindezek mellett – vagy ellenére – tehát pusztán magyarnak megmaradni itt Amerikában. Megkockáztatom, az lenne az igazán furcsa kijelentés tőlem ilyen előzmények után, ha azt állítanám, hogy csak és kizárólag magyarnak tartom magam.
Mivel a kettős identitás és annak mozgatórugói engem mindig is érdekeltek, hat éve erről készítettem is egy több mint kétezres mintájú szociológia kutatást az amerikai magyarság körében, ahol a felmérésben résztvevőknek az alábbi négy identitás opció közül kellett választani:
- "Kizárólag amerikainak tartom magam", vagy
- "Amerikainak tartom magam, aki magyar származású", vagy
- "Magyarnak tartom magam, aki Amerikában él" vagy
- "Kizárólag magyarnak tartom magam"
Tudom, nem egyszerű ez a választás, mert ezen kategóriák meglehetősen sarkítottak, de hát pont ez volt a lényege annak a felmérésnek. Végre létezett egy lehetőség mindenki számára, hogy végiggondolja magyar múltját, amerikai mindennapjait és - magyar vagy amerikai – céljait, majd ennek fényében eldöntse minek is tartja magát. Ez nem egy értékmérő választás volt. Sokan annak vélték. Hibásan. Nem volt ugyanis jó, vagy rossz válasz. Mindenki átgondolta ezeket a kategóriákat és kiválasztott egyet, amivel a négy állítás közül a leginkább tudott akkor, abban a pillanatban azonosulni. (Az eredeményekről itt lehet bővebben olvasni)
Én is így tettem 2014-ben. Akkor a harmadik lehetőséget éreztem a legközelebb magamhoz. (Hozzáteszem, hogy ha ezt a kérdőívet az itt tartózkodásom első két évében kellett volna kitöltenem, akkor kizárólag magyarnak vallottam volna magam... mondjuk 2007-ben.)
Ma már egyre inkább magyar származású amerikainak érzem magam. Tudom, sokan Magyarországon megdöbbenve olvassák előző mondatomat, de ezt is megértem, mert az otthoniak többsége nem került ilyen helyzetbe. Nem, vagy csak nagyon nehezen tudják elfogadni, hogy igenis létezik ilyen identitásváltozás. Nem részletezem ennek okát itt, mert ezt már egyszer bővebben kifejtettem Oravecz Imre kiváló regényének kapcsán.
Egyébként pedig ez nem egy állapot, hanem egy folyamat, amin szerintem a legtöbb, hosszútávú céllal külföldön élő és ott már gyökereket eresztett honfitársunk előbb vagy utóbb igenis keresztül megy. Csak idő kérdése. Kinek rövidebb, kinek hosszabb lefolyású ez az átalakulás. Nálam sem alakult ki gyorsan, bár a korábban említett és sokszor több szálon kapcsolódó tényezők eredményeképpen nálam ez a folyamat az utóbbi pár évben meglehetősen felpörgött.
Nehéz visszatekinteni és meghatározni a “fordulópontot”, sőt talán nekem sem volt ilyen. Én leginkább az amerikai himnuszhoz kötött fiziológiai és érzelmi reakcióimon vettem észre ezt az identitásváltozást az elmúlt két-három évben.
Amikor csak megszólal, a magyar himnusz mindig felállva éneklem, és közben gyakran felvillan egy-egy szép magyarországi emlék vagy éppen kedvenc magyar helyszíneim egyike. A himnusz közepére aztán libabőrös is leszek és a végére volt már alkalom, hogy sírva is fakadtam. Talán ezeket nem kell ecsetelnem, mert - talán még az otthoni - olvasók többsége is hasonlóképpen reagál himnuszunkra. A kérdés inkább az, hogy
válthat-e ki hasonló reakciókat egy másik, egész pontosan egy újabb ország himnusza.
Nálam igen, és számomra ez volt az identitásváltozás - újabb - fordulópontja. Sosem gondoltam, hogy libabőrös leszek majd egy másik himnusz hallatán, de ez is eljött. Pár éve itt is felállva hallgatom az amerikai himnuszt, itt is éneklem és a végére itt is feláll a szőr a karomon.
Ma már mindkét himnuszt nagyjából hasonló érzelmekkel tudom elénekelni és én ezt igenis pozitívumként élem meg, sőt kívánom, hogy más hasonló szituációban lévő honfitársunk is hasonló folyamaton menjen keresztül vagy legalábbis ne érezze úgy, hogy ezáltal valamit vagy feladott vagy éppen valamiről lemondott.
Aki pedig nem így gondolkodik az új hazájában, azt csak arra kérem gondolja végig mit szeretne hallani majd az új hazájában felnövő - és nagy valószínűséggel - kettős identitású gyermekeitől miután azok felnőnek. Én speciel abban reménykedek, hogy ezeket a szavakat fogom majd visszahallani Emma lányomtól és Áron fiamtól tíz-húsz év múlva:
Apa, csak most értettem meg, hogy miért fakadtál néha sírva régen, amikor együtt hallgattuk a magyar himnuszt. Tegnap én is elpityeredtem rajta. Azt hiszem, én tényleg magyar is vagyok valahol legbelül. Igazad volt... már megint.
Csak ennyit, nem többet remélek magamnak (és neked is!)
U.I.
Ha tetszett ez az írás és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas
