Ezzel a szösszenettel már nagyon sokszor próbálkoztam, de valami mindig megakadályozott abban, hogy befejezzem. Hol a politikai helyzet, hol az idő szűke, hol meg pusztán csak az ihlet hiánya. Az egyik reggeli futás közben viszont az utóbbi végre csak megjött, időt pedig a hétvégén kerítettem a körmölésre. A politikai helyzetre pedig továbbra is magasan teszek, mert hiszem, hogy a józan paraszti ész és logika igen is lehet politikamentes és bármit is gondol vagy ír az ember, mindig lesznek olyanok, akik ilyen vagy olyan indíttatásból, valamelyik - politikai - oldal érvelését akarják beleolvasni mindenbe, még abba is, ha bal- vagy jobb kézzel törlöm ki a fenekem. Bevallom jobb kézzel...  És ezzel szerintem el is árultam mindent a politikai hitvallásomról, legalábbis ezeknek az embereknek. Szégyellem is magam:)

A további sorok viszont csak azoknak szólnak majd (illetve csak azoknak ajánlott), akik szerint a bal kezem is legalább olyan kvalifikált lenne a nemes feladatra, hacsak nem estem volna áldozatul öröklött génjeimnek és neveltetésem körülményeinek. Komolyra fordítva a szót, a címben feltett kérdést inkább szociológiai és etikai szempontból próbálom megválaszolni, aztán majd a végén meglátjuk, hogy sikerült-e a politikát is elkerülni.

Aki ismer, az tudja, hogy imádom ugratni az embereket, rokonokat sőt a közeli barátokat is. Nem tudom miért, de szeretem az életet nem komolyan venni és ezért még előszeretettel vállalom fel az ezzel gyakran járó apró-cseprő kellemetlenségeket is. Valahogy nekem ez belefér, és tudom furcsán hangzik, de kifejezetten élvezem nézni egyesek elképedt reakcióit főleg annak tudatában, hogy soha nem akarok senkit megbántani. Nálam ez egy kisebb fajta társadalmi kutatás vagy egy szociológiai "experience" része és gyakorlatilag minél több embert ugratok (sikerrel), annál kifinomultabb, - na jó, ne köntörfalazzunk - pimaszabb módszerekhez folyamodok és sajnos, annál nagyobb vérszemet is kapok a következő gonoszkodáshoz.

Nincs ez máshogy a munkahelyemen sem. Idestova, majdnem harminc éve dolgozok – hűha ezt leírni is szörnyű – és ezalatt volt szerencsém (már akinek ez az) két multinacionális cégben is eltölteni jó pár évet. Sőt ezen vállalatok központjaiban is dolgoztam és dolgozok most is és mivel termékfejlesztés a szakterületem, ezért a hosszútávú tervezés a munkakörömből adódóan mindennapjaim szerves része. Aki dolgozott már multinacionális cégnél - és nem csak az értékesítés területén -  annak ezekkel a gondolatokkal könnyű lesz majd azonosulni és talán lát némi hasonlóságot is a szösszenet elolvasása után.

A múlt héten olvastam egy már tavaly publikált, számomra nagyon érdekes szociológiai elemzést az amerikai fiatalok elmúlt évtizedekben tapasztalható nemi identitásának változásairól és az ehhez kapcsolódó megannyi ellentmondásról, ezért elhatároztam, hogy hosszú idő után ismét tollat ragadok és egyrészt megosztom ezen tanulmány érdekességeit, mert szerintem Magyarországon erről a jelenségről kevesen tudnak, másrészt pedig megpróbálom megfejteni ezeket ellentmondásokat is az idestova 18 éves itt tartózkodásom tapasztalataira hagyatkozva.

Jöjjön akkor először egy zanzásított összefoglaló a fenti publikációról, ami nem igazán rövid, de próbálom a lényeget tömören, de hűen visszaadni. Előre bocsátom, sok statisztikai adatra hivatkozok majd, de remélem könnyen emészthetően tudom majd ezen száraz adatokat tálalni és ennek köszönhetően érthető lesz az is, miért ragadtam tollat.

Régen volt időm tollat fogni, pedig nagyon régen szerettem volna már kiírni magamból ezt a szösszenetet, de amikor tegnap megláttam Elon Musk alábbi Twitter mém-posztját, akkor elhatároztam, hogy végre nekiállok, mert úgy éreztem, ha tovább várok, akkor Musk még az írásban is megelőz...

Az apaságról és a férfiak társadalmi megbecsüléséről nyolc évvel ezelőtt már írtam egy bejegyzést, de azt azóta kitöröltem, mert sokan félreértelmezték az írás mondanivalóját. Ahogy az várható volt, az olvasók többségének csupán csak annyi jött le, hogy ez a férfi-soviniszta blogger a gyengébbik nemet támadja nőnapon, merthogy pont azon a napon publikáltam azt a szösszenetet. Pedig nem ez volt a célom, csupán csak arra szerettem volna rávilágítani, hogy

a férfiakra és az apákra valamilyen rejtélyes oknál fogva nem ugyanolyan szemmel nézünk, mint a nőkre és az anyákra.

Márpedig ami a nőknek és anyáknak kijár, az - szerintem - a férfiaknak és az apáknak is. És itt semmi másra nem gondoltam, mint alapvető és hasonló mértékű tiszteletre valamint megbecsülésre  . Ez - és ez itt a lényeg - szerintem abszolút semmit sem vesz el a nők és anyák iránt érzett tiszteletből, csupán csak ugyanazokat szeretné elérni a férfiak és az apák számára is.

Ezt az egyenlőtlen társadalmi megbecsülést annak idején két példával próbáltam illusztrálni. Az egyik a valóban megünnepelt nemzetközi férfinap hiányára, a másik pedig az apák napja otthoni ünnepének szinte teljes ignorálására mutatott rá. (Emlékeztetőül jegyzem meg, hogy nyolc évvel ezelőtt, még szinte alig tudta Magyarországon valaki, hogy létezik-e egyáltalán apák napja.)

Mivel nem élek Magyarországon, így nem tudom pontosan felmérni, hogy azóta mennyit változott férfitársaim megítélése otthon. Csak reménykedem, hogy valamelyest javult a helyzet és Június harmadik vasárnapján már egyre több magyar család ünnepli idén az apaság intézményét. Én ebben a bejegyzésben egyébként nem a magyar helyzettel fogok foglalkozni, hanem az amerikaival. No nem azért mert azt fontosabbnak találom a hazainál.  Ennek inkább egyszerűbb okai vannak. Egyrészt mert itt élek, másrészt mert az a tapasztalatom, hogy az apák szerepe, egész pontosan azok hiánya hihetetlen mértékben befolyásolta az amerikai társadalmat. De ne szaladjunk ennyire előre, erről majd kicsit később elmélkedek.

Az elmúlt pár évben – elsősorban az Egyesült Államokban – egyre felerősödő és mára már az élet szinte minden részébe beszüremkedő és oda be is épülő „új és progresszív„ faji identitás elméletek (pl. Crtical Race Theory és BLACK LIVES MATTER) és az azokból (is) táplálkozó faji identitáspolitika veszélyeiről már írtam, de magyarországi barátaimmal való beszélgetéseim során sajnos arra is rájöttem, hogy ők ezt otthon kevésbé értik, illetve ennek veszélyeihez kevésbé tudnak viszonyulni. Ezért természetesen semmiképpen sem őket tartom hibásnak és az is igaz, hogy ezen veszélyek nem pusztán egy, hanem több okra is visszavezethetőek.

Pont ezért ragadtam most tollat és ezzel a szösszenettel próbálom meg kicsit közelebb hozni ezt a rendkívül veszélyes jelenséget a magyar olvasókhoz. Reményeim szerint még magyar párhuzamokkal is tudok majd szolgálni, mellyekkel talán könnyebb lesz átélni azt, amit az amerikaiak többsége - politikai hovatartozástól függetlenül(!) - bevallva vagy bevallatlanul, de nap mint nap tapasztal.

50 évet kellett megérnem ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy a magyar nyelv a világ egyik legbefogadóbb (értsd angolul "inclusive") nyelve, bár ennek értékét azért meglehetősen csökkenti az a korántsem elhanyagolható tény, hogy ezzel elsősorban csak az Egyesült Államokban lehetne előnyre szert tenni. Mivel én viszont világ életemben sohasem a bégel közepén tátongó lyukra, hanem magára a bégelre koncentráltam, ezért most is azt javaslom, hogy lépjünk túl ezen az apró részinformáción.

De mit is értünk befogadó nyelven? És miért fontos a befogadás vagy tolerancia egy nyelvben? Kit érdekel egyáltalán ez a téma?

Nos, ezekre az elsőre kicsit semmitmondó, sőt még többszöri nekifutásra sem igazán sokkal több jelentőséggel kecsegtető kérdésekre keresi a válaszokat ez a rendhagyó és szatirikus szösszenet. Figyelmeztetek mindenkit, ahogy a hírekben is szokták mondani egy-egy sokkoló tudósítás előtt:

A következő képsorok a nyugalom megzavarására alkalmasak! Csak erős idegzetűeknek!

Így én is fegyelmeztetem most a kedves olvasót, hogy a következő sorok a politikai korrektség illegális határátlépésére is késztethetnek.

E bejegyzés így kizárólag PC vízummal rendelkezők számára ajánlott.

Ez a mostani - kicsit hosszúra sikeredett - szösszenet elsősorban az Amerikában jelenleg gyermekeket nevelő szülők számára készült. Ők azok, akik valószínűleg nemcsak, hogy hallottak már ezekről a veszélyforrásokról, de talán könnyebben is tudnak majd viszonyulni azokhoz. Azért remélem lesz egy-két olyan részlet, amit még ők is újnak és hasznosnak találnak majd. A magyar szülők fognak a legjobban rácsodálkozni ezekre a veszélyekre, de talán egy-kettő már most is jelen van otthon, csak épp nem olyan mértékben mint itt Amerikában. Sőt szerintem csak idő kérdése, hogy ezen félelmek nagy része otthon is releváns lesz.

Kezdjük azzal a szubjektív kijelentéssel, hogy tényleg nem irigylem azokat az Egyesült Államokban - különösen a Kaliforniában- élő szülőket, akik ezekben az években általános vagy  középiskolás (middle school, tehát nem csak high-school azaz gimnázium) gyerek(ek)et nevelnek. 16 éve élek Amerikában és éppen ennyi ideje nevelem gyermekeimet is itt, úgyhogy van némi tapasztalatom ebben a témában, de azt most sem állítom, hogy nézőpontom általánosan tapasztalható jelenséget tükröz.

Kezdjük azzal, hogy annak ellenére, hogy politikailag pragmatikus konzervatívként definiálom magam, sosem tudtam és sosem fogok kizárólag politikai pártok vagy azok vezetői miatt valamilyen ügy miatt kiállni. Hiszem és vallom, hogy a politikusok - legyenek azok jobb vagy baloldaliak - korruptak és hazugok vagy legalábbis ígéreteik erősen megkérdőjelezhetőek. Pont ezért, én az érték alapú politika híve vagyok és mivel realista is vagyok, ezért az aktuális politikai szereplőkhöz aszerint viszonyulok, hogy melyik párt tettei és cselekedetei állnak közelebb az általam felvállalt értékekhez. És bár ritkán, de az is előfordul, hogy bizonyos területeken akár egy másik párt politikai cselekedeteit is el tudom fogadni. (A hangsúly megint a cselekedeten van, nem pedig a jó öreg politikai kommunikáción....). Ezzel a racionális gondolkodásmóddal aztán sok vitapartnerem nem tud mit kezdeni, de ezt én kifejezetten élvezem, mert érvrendszereim ezáltal kevésbé kikezdhetőek mint általában az érzelem-alapúak.

Hétköznapjaink abszurd politikai vetületeit már többször boncolgattam, sőt nem egyet már évekkel azelőtt megírtam, pedig akkor még hol volt a Black Lives Matter (Fekete Életek Számítanak) nevezetű mozgalom! Az idestova már hat éve megírt Seattle-i Kolumbusz-napi megemlékezés eltörléséről szóló értekezésem nemcsak hogy a mai napig aktuális, de sajnos bekövetkezett az, amit akkor csak sejtettem, azaz a mostani - az amerikai elnökválasztás miatt - újabb erőre kapott és ezúttal már a főáramú politika és ideológia által is nyíltan támogatott mozgalom nem állt meg Kolumbusznál, hanem - ahogy azt az Internacionálé szövegében, mi a Kádár korszakban nevelkedettek azt jól megtanultuk - a múlt teljes eltörlését tűzte ki a zászlajára.