Hétköznapjaink abszurd politikai vetületeit már többször boncolgattam, sőt nem egyet már évekkel azelőtt megírtam, pedig akkor még hol volt a Black Lives Matter (Fekete Életek Számítanak) nevezetű mozgalom! Az idestova már hat éve megírt Seattle-i Kolumbusz-napi megemlékezés eltörléséről szóló értekezésem nemcsak hogy a mai napig aktuális, de sajnos bekövetkezett az, amit akkor csak sejtettem, azaz a mostani - az amerikai elnökválasztás miatt - újabb erőre kapott és ezúttal már a főáramú politika és ideológia által is nyíltan támogatott mozgalom nem állt meg Kolumbusznál, hanem - ahogy azt az Internacionálé szövegében, mi a Kádár korszakban nevelkedettek azt jól megtanultuk - a múlt teljes eltörlését tűzte ki a zászlajára.

Vesszen a történelem, mert ez a történelem már nem ennek a tüntető csoportnak a történelme! Semmivel nem lehet azonosulni, ami eddig történt, de még azzal sem, ami most van. Az egy dolog, hogy talán érthető módon nem feltétlen kell magasztalni a rabszolgatartás fenntartását nyíltan vállaló déli tábornokokat, de hogy most már ott tartunk, hogy Lincoln, Washington és Jefferson sem kívánatos személyek ebben az új neoliberális amerikai történelemkönyvben, azt már rajtam kívül is elég kevesen tudják józan ésszel felfogni nemhogy még értelmezni is.

Csak azért mert a korabeli erkölcsi és szokásjoggal teljesen megegyező módon ezek az államférfiak is(!) rabszolgatartók voltak, ezért veszniük kell. Hallani sem akarunk róluk! Szó szerint kiírták magukat a történelemkönyvekből. Az, hogy mit tettek le az asztalra és, hogy hol tartana ma Amerika - sőt megkockáztatom az amerikai fekete társadalom - ha ők nem lettek volna vezető pozícióban, az már nem érdekli ezt a mozgalmat. Mert ahogy említettem, ez nem az ők történelme, nekik sem ezek a kiváló történelmi figurák, sem semmilyen amerikai történelem nem érték. Sőt - és nem hiszem hogy ezzel túlzásokba esek - számukra az Egyesült Államok is egy olyan ország, ahol ha nem is szívesen, de muszáj élniük, viszont a hazaszeretetet - ezentúl - senki ne kérje rajtuk számon, mert ilyen piszkos történettel hogy is lehetne büszke valaki erre a nemzetre. (Az, hogy pár hónappal ezelőtt ezen senki el sem gondolkodott, az megint egy másik bejegyzést érdemelne, de maradjunk ennél a témánál.)

És ki tudja hol áll meg ez a mozgalom, ha egyáltalán megáll valahol, most amikor már a sakk is rasszista sport, mert a fehér bábú kezd és természetesen ennek is meg kell változnia. Ha valaki pedig esetleg vissza mer kérdezni, hogy miért, akkor jobb ha felkészül a legrosszabbra, mert ez a mozgalom nem szereti a kérdezősködőket. Ebben az új politikai mozgalomban nincs véleménynyilvánítási szabadság, de a kíváncsiskodásnak sincs helye. Jó vagy rossz oldal van, és ha nem azt mondod vagy gondolod, amit most a főáramú politikai mozgalom sulykol, akkor azonnal a "rossz" oldalon találod magad. Még akkor is, ha csak vissza mersz kérdezni, hogy

akkor magyarázd is el, mi is a baj Lincolnnal vagy éppen a sakkal?

Nem, most már nem lehet visszakérdezni sem, mert jön a skatulyázás és azonnal rasszistának állítanak be, amiből aztán ezekben a napokban - főleg ha valaki szerencsétlen módon fehérnek született - jól nem jöhet ki semmiképp sem. A munkahelyen, a társasági életben az ilyen gondolkodó vagy véleményekre és ellenvéleményekre nyitott - és nem rasszista - egyén inkább visszavonul, meghunyászkodva csöndben marad és megtartja véleményét magának mert tudja, hogy bármit - azaz azon kívül, ami most az elvárt narratíva -  is mond, abból csak rosszul jöhet ki. Oly annyira, hogy még állását is elvesztheti, pedig ebben az országban - elvileg -  szabad és retorziómentes véleménynyilvánítás létezik. Kiváló példa erre annak a korábban a Google alkalmazásában álló mérnöknek az esete, aki egy belső levélben ki merte fejteni véleményét a fennálló - azaz elvárt - munkahelyi diverzifikációs direktívával/nézettel szemben. Meg is lett a büntetése, elbocsátották.

Ezek után van még valaki, aki ki akarja és ki is meri mondani, mit is gondol? Tényleg megéri vitázni?

Egy örök életre nem találsz munkát utána, mert megbélyegeznek, oda egy egzisztencia egyik napról a másikra. Miért is? Csak azért mert vissza mertél kérdezni, mert esetleg nem feltétlen - és a hangsúly a feltétlen szón van - értettél egyet az elvárt véleménnyel. Hát mi ez, ha nem a véleménynyilvánítás passzív, de igenis tudatos elfojtása?

Odáig süllyedtünk, hogy az emberek többsége inkább csak hallgat, mert abból baj nem lehet.

Gyakorlatilag oda jutottunk (fejlődtünk?) most itt az Egyesült Államokban, a szabadság hazájában mint annak idején Magyarországon az átkosban.

Oly annyira, hogy a politikai nézetek, vélemények - sőt megkockáztatom - és az ehhez kapcsolódó érvelések diskurzusok nemhogy szigorúan a családon belül maradnak, hanem azon belül is, azok a hálószobába szorulnak vissza. Ugyanúgy mint annak idején az átkosban, amikor szüleink megvárva míg a gyerekek elalszanak, csöndben, csukott ajtók mögött a hálószobában merték csak megvitatni az aznapi munkahelyi történéséket, híreket és politikai nézeteiket.

Többé-kevésbé ugyanez zajlik ma is Amerikában, és ennek én is - akaratlanul - szemtanúja lettem két héttel ezelőtt. Történt ugyanis, hogy a TV-ben egy napi politikát is érintő show-műsor ment, amikor feleségem, Anikó azt merte állítani hangosan a gyerekek előtt, hogy nem csak Black Lives Matter, hanem All Lives Matter.

Azaz nem csak a fekete életek, hanem mindenki élete számít.

(Nehéz ezzel a nem rasszista kijelentéssel szembehelyezkedni, azt hiszem, de tudom ez a politikai kultúra erre is megtalálná a választ túl azon, hogy egyből rasszistának lenne Anikó beállítva...)

Mindkét gyerekünk megrökönyödve nézett Anikóra, hogy hogy mondhat ilyet, mert most Black Lives Matter van. Én próbáltam visszakérdezni, hogy de nem igaz, hogy minden élet számít?

Erre mindkét gyerek csak legyintve annyit mondott, hogy ezt "mi" nem értjük, ugyanis most csak a fekete életek számítanak.

Ezt követően már nem kérdeztem semmit, sőt egy titkos kézmozdulattal jeleztem Anikónak is, hogy inkább ne feszegessük ezt előttük, mert ebből csak a gyerekek jöhetnek ki rosszul majd később a közösségben vagy az iskolában.

De miért is? Tegyük fel, hogy akkor ott kikapcsoljuk a TV-t és elmagyarázom nekik a történelmet, értelmesen levezetem nekik a mostani politikai mozgalom kialakulásának okait és azok mozgatórugóit valamint megvilágítom nekik a másik oldalt (is) objektíven. Bár kétlem, hogy tinédzser gyerekeim kibírtak volna egy ilyen hosszú "farkasüvöltést", de tételezzük fel, hogy végighallgatnak és esetleg a beszélgetés végére még talán azt is belátják, hogy, az ami a TV-ből, a médiából a nap 24 órájában folyik, az nem feltétlen az egyetlen  - vállalható - narratíva. Mondom, nem egyszerű ez a feltételezés, de játsszunk el a gondolattal, hogy megválaszolhassuk a fenti kérdést, azaz tényleg jó ez nekik?

Tényleg ez a legjobb szülői magatartás ebben a politikai és erkölcsi környezetben? Mert mi is a szülő feladata? Hát nem az hogy neveljen? De ugyanakkor pedig azt is figyelembe kell vennie, hogy mivel szolgálja a gyerek érdekeit a legjobban.

Tehát közvetve eljutottunk oda, hogy ez a mostani politikai környezet már a tradicionális szülői értékeket is megkérdőjelezi vagy legalábbis viszonylag kényes erkölcsi dilemma elé állítja a szülőket, megint csak ismételve magam, ugyanúgy ahogy ezt az átkosban a kommunizmus tette.

Azaz a rendszer nemcsak, hogy a médiában van jelen, nemcsak a munkahelyeken "hallgattat el" embereket, hanem már az otthonainkba is beférkőzik. Sőt azon belül is - mint ötven évvel ezelőtt - csak a hálószobában  létezik megint retorzió-mentes véleménynyilvánítás.

Kis iróniával, remélem hamarosan átírva az Internacionálé szövegét - de persze csak halkan, hogy alvó gyermekeink meg ne hallják - majd Anikóval ezt az alternatív verziót énekelhetjük az ágyba bújva a paplan alatt:

Föl, föl, ti rabjai a földnek,

Föl, föl, te néma kispolgár!

A győzelem napjai jönnek,

Hallgatásod vége már.

A múltat már nem kell eltörölni

És rabszolgahad sem kell nekünk!

A hálószobából kitörni,

Szülők vagyunk, s azok is leszünk!

 U.I.

Ha tetszett ez az írás és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas