Kedvenc történelmi korszakom az 1880-as évektől közel negyven éven át tartó nagy magyar kivándorlás, melyről ezt megelőzően az “Amerikából jöttem, mesterségem címere:...” című bejegyzésben már részletesen írtam. Bár abban a szösszenetben egy viszonylag átfogó, általános képet próbáltam adni az “amerikás” magyarok motivációjáról, újvilági viszontagságairól, mindennapi amerikai életüket azonban nem volt módom bővebben kifejteni. Többek között azért sem, mert nem nagyon maradtak fent olyan dokumentumok, melyek hű képet festenének a valamivel kevesebb mint egymillió magyar kivándorló mindennapjairól. Szerencsére azonban voltak olyan történészek, társadalomkutatók, akik készítettek riportokat élő amerikás magyarokkal illetve azok leszármazottaikkal a második világháborút követő évtizedekben.

Biztos mindenki emlékszik egy olyan filmjelenetre, amikor a ház ajtaján egy jól szituált, öltönyös férfi vagy férfiak kopogtatnak és egy gyorsan elhadart kísérőszöveg után bebocsátást kérnek miközben hivatalos jelvényüket felmutatják vagy éppen csak felvillantják egy pillanatra. A jelenet szinte mindig azzal folytatódik, hogy a házigazda, látván a hivatalos vagy annak látszó megjelenést és a határozott fellépést, minden kérdezősködés nélkül beengedi a férfiakat a házba. Csak elvétve fordul elő az a folytatás, hogy a házigazda elkéri az azonosítót, közelebbről megnézi a jelvényt, esetleg feltesz egy-két keresztkérdést mielőtt beengedné a „hivatalos” személyeket a házba. Egész egyszerűen, az emberek döntő többsége rendkívül nagy szerepet tulajdonít a formalitásnak, a hivatali vagy annak tűnő külsőségeknek főleg ha azok határozott fellépéssel párosulnak. Sokszor oly annyira meggyőző ez a kombináció, hogy reflexszerűen cselekszünk és szinte mindent elhiszünk a “hivatalos embereknek”.

Szerintem mindenkinek van személyes emléke ilyen vagy ehhez hasonló szituációról. Nekem is van egy, méghozzá nem is akármilyen. Ráadásul olyan élmény, ahol történetesen én voltam a hivatalosnak látszó és határozott fellépésű ember és speciel épp nekem nyíltak meg az ajtók. De ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

Akik az angol nyelvben egy kicsit járatosak, azok már hallottak a Spanglish angol kifejezésről, ha máshonnan nem, hát a hollywoodi filmekből. Ha jól emlékszem, még egy Adam Sandler film címe is ez volt jó pár évvel ezelőtt. A Spanglish kifejezésen elsősorban az Egyesült Államokban élő spanyol anyanyelvű, úgynevezett latinók által, a mindennapi életben használt angol és spanyol keveréknyelvet értik. A Spanglish "nyelv" többnyire viszonylag frissen kreált nyelvtanilag hibás szavakat, kifejezéseket tartalmaz, melyeket ez a szubkultúra előszeretettel és rendkívül gyakran használ itt Amerikában.

De létezik-e olyan, hogy Hunglish? És ha igen, akkor honnan ered és milyen szavak, kifejezések illusztrálják a legjobban a Hunglish nyelvet? Nos, dédapám Amerikás múltja után kutatva, többek között a Hunglish eredetére is rátaláltam, és mivel nekem nagyon megtetszett, gondoltam ezt is megosztom, mert szerintem az angol nyelv vagy a történelem kedvelőin kívül mást is érdekelhet. A szösszenet végén található Hunglish példák pedig kifejezetten szórakoztatóak, tehát remélem mindenki talál majd valami kincset magának ebben az írásban.

Az “Amerikából jöttem, mesterségem címere:..”, a hatvanas és hetvenes évek egyik legkedveltebb gyerekjátéka volt. Annak, aki nem emlékszik rá, vagy még nem élt akkor, itt található egy rövid leírás arról, hogy is játszották annak idején:

A kiválasztott pár - közös megbeszélésük alapján- valamilyen foglalkozást mutogat el. A többieknek pedig ki kell találni mi is az a foglalkozás. Ha kitalálták, cserélnek. A mutogatók természetesen nem beszélhetnek játék közben.

Persze voltak a játéknak különböző változatai is. Én például arra emlékszem, hogy a párnak meg kellett adni két betűt, egész pontosan a foglalkozás kezdő és utolsó betűit segédlet gyanánt. Arra viszont már nem emlékszem, hogy hogyan alakult ki ez a játék és amire végképp nem tudom a választ az az, hogy miért éppen “Amerikából jöttem". Miért nem, mondjuk Angliából vagy Németországból?

Nos, Dédapám élete után kutatva pont ennek a játéknak az eredetére találtam. És mivel az interneten sehol sem leltem semmilyen épkézláb utalást a játék történetére, úgy gondoltam megosztom azt, hátha valakit rajtam kívül is érdekel annál is inkább mert a játék eredete történelmünk szerves része, sőt sokunknak még több kötődése is van hozzá mint azt elsőre gondolnánk. De ne szaladjunk annyira előre, lássuk először, hogy kapcsolódik a játék eredete Dédapám kalandos életéhez.

Tegnap több viszonylag nagyobb erejű (6.4 és 7.1) földrengés rázta meg Dél-Kaliforniát.  Bár a rengés epicentruma jóval észak-keletebbre volt Los Angelestől, a földmozgást több mint 70 kilométerrel távolabb nem csak Los Angelesben, de még attól délebbre, igy lakóhelyünkön is többen érezték. A legutolsó rezgés majd egy percig is eltartott.

Eddig kevés élő adásbeli rengést rögzitettek a mostaniról, viszont pár évvel ezelőtt, amikor Hollywoodban volt egy jóval kisebb erősségű földmozgás, akkor a  los angelesi televíziós és rádiós stúdiókban a földrengést nem lehetett nem észrevenni. Szinte minden csatorna akaratán kívül ugyan, de főműsoridőben “közvetítette” a földmozgást a reggeli hírek beolvasásakor. Az egyik ilyen élő adás keretében, egy helyi csatorna hírbemondója, Chris Schaubble - magyar szemmel legalábbis - meglehetősen furcsán reagálta le a földrengést a stúdióban. A TVs figura ugyanis, ahogy az ebben a kis videoklipben is látható, rögtön az asztal alá ugrott, amint megérezte a földrengést. Ez a jelenet óriási internet szenzációvá vált és vírusszerűen terjedt a világhálón egy pár órán belül. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Schaubble kigülledt szemei is hozzájárultak a jelenet internetes sikeréhez. (lásd képet alul)

Pár évvel ezelőtt olvastam egy érdekes cikket az Indexen, melyben Magyarországon élő külföldiek fejtették ki véleményüket a magyarokról, azok jó, rossz és különös szokásairól ott tartózkodásuk ideje alatt szerzett tapasztalataik alapján. Volt benne sok olyan dolog, amit mi magyarok vita nélkül elismerünk. Voltak olyanok is amiket jónak vagy rossznak tartanak rólunk, de megemlítettek olyan szokást is, amire - legalábbis én - sosem gondoltam volna, hogy furcsa vagy éppen zavaró a külföldiek szemében. A cikkből egy ilyen dolog nagyon megragadt bennem, az pedig az orrszívás és orrfújás esete Magyarországon. Az írás szerint az otthon élő külföldiek saját hazájukban állítólag bátran szívják orrukat, ha az elcsöppen. Teljesen természetes számukra a probléma ilyetén megoldása, és döbbenten veszik tudomásul, hogy a magyarok megvető szemekkel néznek rájuk, ha ezen szokásukat Magyarországon is szeretnék tovább gyakorolni. Ezt még nagyjából értem is, de számomra az igazi meglepetés az orrfújásos megfigyelésnél érkezett el. Ők úgy látják, hogy a magyarok igen gyakran és büszkén fújják az orrukat zsebkendőikkel minden lehető szituációban, legyen az privát vagy akár publikus közeg. Számukra pedig az orrszívással ellentétben a kifejezetten „rivalkodónak” tűnő állandó orrfújás a nagyon megdöbbentő. Mivel én is nagy orrfújó vagyok, és én is kaptam egy két értetlenkedő pillantást emiatt Amerikában, ezért azóta jómagam is inkább elvonulva “trombitálok” ha közösségben úgy hozza a szükséglet.

Már nem sok mindenen lepődök meg amit Amerikában látok, de akkor nagyon lesápadtam, amikor egy itteni barátunk egy grill partira egy üveg Balatonboglári félédes (Semi Sweet) Merlot-val lepett meg. Mindez még nem lett volna olyan döbbenetes elvégre elvétve ugyan, de hozzá lehet jutni magyar borokhoz az USÁ-ban, ám amikor megemlítette, hogy a helyi Trader Joe’s boltban (Az ALDI itteni megfelelője) vette aznap és négy dollár kilencvenkilenc centért (kb. 1,100 Forint), na akkor elhatároztam, hogy utánajárok ennek a történetnek és megírom a magyar bor (mármint a fent nevezett bor) kaliforniai tündérmeséjét.

Mindig foglalkoztatott, hogy mit gondolnak az amerikaiak Magyarországról, a magyarokról és egyáltalán mit is jelent (ha egyáltalán jelent valamit) számukra a “Hungarian” márkanév (brand). Mindeddig semmit nem tettem azért, hogy megtudjam a válaszokat a fenti kérdésekre, és talán most sem erről írnék, ha a múlt héten nem láttam volna egy érdekes és már-már gyanús feliratot a cég ebédlőjében.

Az ihletet ehhez a szösszenethez gyermekeim és közöttem nem sokkal két egymás után lezajlott, elsőre látszólag semmitmondónak és egymástól függetlennek tűnő apró beszélgetésfoszlány adta.

“911, what’s your emergency?”

Biztos hallottad már ezt a kérdést milliószor a mozifilmekből. A rendőrségi diszpécser Amerikában felveszi a telefont és rögtön ezzel a kérdéssel kezdi a beszélgetést a vészhelyzetet jelentő betelefonálóval. A film általában ekkor ér a csúcspontra. Iszunk egy kortyot a kólából, belemarkolunk egy jó nagyot a pattogatott kukoricába és alig várjuk hogy folytatódjon a film. De mi van akkor, ha ugyanezt a kérdést nem a moziban hallod, hanem te tárcsázod a 911-et? És mi van akkor, ha még hallod a diszpécser kérdését, de már nem tudsz válaszolni? Na erről szól ez az írás, ami - ahogy a filmekben is ki szokták írni - „megtörtént eseményeken alapul.”