Ehhez a szösszenethez az elmúlt hetek és napok amerikai tüntetés-sorozata adta az ihletet. Fontos leszögeznem, hogy - bár van véleményem erről a tüntetésről - ez a bejegyzés egyik politikai oldalt sem támogatja vagy támadja majd.

Tudom hihetetlenül hangzik, de azért megpróbáljuk politikától mentesen és egy teljesen más oldalról megközelíteni ezt a fontos demokratikus eszközt, azaz a tüntetést. Véleményem szerint - mint megannyi minden más a huszonegyedik században - a tüntetés is hatalmas minőségi változáson ment keresztül köszönhetően az elmúlt évek robbanásszerű technológiai fejlődésének.

Jövő héten félszáz esztendős leszek. Kimondani is sok:

Ötven év

Sőt rémisztően hat, ha leírva látom ezt a számot, ugyanakkor közel sem érzem magam annyinak. Belül legalábbis nem. A külsővel már nem állok ilyen jól, de azért nem panaszkodhatok ezen a téren sem. Na nem kell megijedni, nem bazsalygok a tükör előtt rendszeresen, de nem leszek rosszul testem látványától sem.

Ugyan napi szinten harcolok a kilókkal, de eleddig még mindig én állok nyerésre, még akkor is, ha azok – Anikóval szoros egységfrontot alkotva – néha szó szerint súlyos csapást mérnek rám. Az elmúlt tíz év sokszor inkább állóháborúnak tűnt, de egy-egy ellencsapásból azért sikerült időnként kifejezetten megerősödve kijönnöm. Volt, hogy húsz kilót is leadtam, pár éve pedig a félmaratont is alig több mint két óra alatt futottam le, sőt idén is szeretném megint teljesíteni ezt a távot, feltéve, ha térdeim is engedik majd.

Mi köze van a tavaly márciusi magyar-horvát Európa-bajnoki selejtező focimeccsnek a külföldön élő magyar gyermekek identitásához? Milyen lehetőségek rejlenek egy jól megtervezett magyarországi látogatásban, hogy gyermekünkben kényszer nélkül felébresszük a magyarság-tudatot? És egyáltalán mi lehet a szülő szerepe a gyerekek önazonosságának megtalálásban?
Nos ezekre a kérdésekre próbál választ adni ez a rövid szösszenet, melyhez az ihletet, a 2019 március végi hazautazásom szolgáltatta.

Aki rendszeresen olvassa blogbejegyzéseimet, az jól tudja, hogy folyamatosan keresem, kutatom a magyar eredetű érdekességeket és magyar vontkozású jelenségeket az Egyesült Államokban. Így derítettem ki pár évvel ezelőtt az “Amerikából jöttem, mesterségem címere” nevű játék eredetét, így tudtam meg, hogy Frank Sinatra fodrásza magyar volt, sőt azt is, hogy miért olyan népszerű a Balatonboglári Félédes Merlot Kaliforniában. Ezúttal is találtam valami nagyon érdekeset, de most még csak ki sem kellett mozdulnom otthonomból.

Nyáron egy baráti beszélgetés közben az európai csokikat hasonlítottuk össze az amerikaiakkal és mindannyian arra a következtetésre jutottunk, hogy az európai csokoládék sokkal finomabbak az ittenieknél. Valaki megjegyezte, hogy neki a Kindertojás csoki volt a kedvence, de sajnos már nem kapható az USA-ban mert betiltották. Ez megütötte a fülemet, mert gyermekeim is szeretik a Kindertojást, ráadásul én úgy emlékeztem, hogy igenis lehet azt errefelé kapni.

Hazafelé beugrottam egy-két közeli élelmiszerboltba és bár találtam többféle Kinder csokit, magát a Kindertojást, melynek belsejében egy sárga kapszulában kis játékok találhatók, egyet sem. Tényleg be lenne tiltva? Nem akartam elhinni, de aztán a gugli segítségével kiderült a szomorú igazság, mert az európai gyerekek kedvence tényleg tiltó listán van Amerikában. De vajon miért?

Tavaly Novemberben beneveztem egy jópofa és egyedi futóversenyre, jobban mondva egy össznépi futóeseményre, ahol a résztevőket futás közben és után (egy nagy záróshow keretében) nyakon öntik festékporral hogy kiszínesítsék a futóélményt. Tényleg jó mulatság volt és még sportoltam is.

A regisztrációt követően, fél órával a rajt előtt felsorakoztatták a részvevőket, és amíg gyűlt a tömeg zenével és apró inkább tréfás ajándéktárgyak kiosztásával szórakoztatták a futókat. Úgy 10 perccel a rajt előtt a szervezők bejelentették, hogy önként jelentkezőket keresnek az amerikai himnusz eléneklésére. Jelentkezett is egy tinédzser lány, aki - bár nem annyira mint Király Linda annak idején - elég szépen beégett a himnusszal, ugyanis a második sor után elfelejtette a szöveget. Ráadásul még elég hamisan is énekelt. A közönség azonban gyorsan a segítségére sietett és a himnusz hirtelen új életerőre talált a közel ezer felsorakozott résztvevő hangjától. Természetesen a himnusz végén a közönség hangos tapsviharral köszönte meg az önkénjelentkező bátorságát. Ahogy abbamaradt a taps, egy érdekes beszélgetésnek lettem fültanúja, ami egyben az ihletet is adta ehhez a szösszenethez.

Akármerre járok Amerikában, mindig nézem, kutatom a helyi magyar kötődést, múltat és jelent. Így történt ez a tavaly a karácsonyi szünetben is, amikor az ünnepekre érkezett nagyszülőket egy pár napos Palm Springs-i kiruccanásra vittük, de arra tényleg nem számítottam, hogy ilyen „hungarikumokat” találok.

Állandóan rákeresek magyar éttermekre minden városban a Yelp–en és szinte mindig csalódnom kell, mert sosincs egy találat sem. Vagy ha van is, akkor inkább "Eastern European", nem igazi magyar. Palm Springsben azonban a Hungarian szó működött. Amint a keresőre rányomtam, a Hungarian restaurant keresőszavak után, meglepetésemre az első találat a Hungarian (és Mediterranean) jelzővel jött fel. Na erre tényleg nem számítottam.

Ebben a szösszenetben az amerikaiak egyszerűsítési mániáját járjuk majd körül, hogy kiderítsük vajon miért rövidül le szinte minden második szó az angol nyelvben, pontosabban Amerikában.

Az hogy az angol nyelv egyszerűbb a magyarnál, nem újdonság. Mi sokkal választékosabban és egyúttal sokkal bonyolultabban is fejezzük ki magunkat az amerikaiaknál. Az általam is gyakran bevetett “barokk” körmondatok az angol nyelvben egész egyszerűen nem használatosak, sőt egyenesen elkerülendők. Mindent rövid tőmondatokban fejeznek ki és írnak le. Minél rövidebb és egyszerűbb a mondat szerkezete, annál érthetőbbé és könnyebben olvashatóvá válik a szöveg… az amerikaiak számára.