Tavaly Novemberben beneveztem egy jópofa és egyedi futóversenyre, jobban mondva egy össznépi futóeseményre, ahol a résztevőket futás közben és után (egy nagy záróshow keretében) nyakon öntik festékporral hogy kiszínesítsék a futóélményt. Tényleg jó mulatság volt és még sportoltam is.

A regisztrációt követően, fél órával a rajt előtt felsorakoztatták a részvevőket, és amíg gyűlt a tömeg zenével és apró inkább tréfás ajándéktárgyak kiosztásával szórakoztatták a futókat. Úgy 10 perccel a rajt előtt a szervezők bejelentették, hogy önként jelentkezőket keresnek az amerikai himnusz eléneklésére. Jelentkezett is egy tinédzser lány, aki - bár nem annyira mint Király Linda annak idején - elég szépen beégett a himnusszal, ugyanis a második sor után elfelejtette a szöveget. Ráadásul még elég hamisan is énekelt. A közönség azonban gyorsan a segítségére sietett és a himnusz hirtelen új életerőre talált a közel ezer felsorakozott résztvevő hangjától. Természetesen a himnusz végén a közönség hangos tapsviharral köszönte meg az önkénjelentkező bátorságát. Ahogy abbamaradt a taps, egy érdekes beszélgetésnek lettem fültanúja, ami egyben az ihletet is adta ehhez a szösszenethez.

A mellettem álló amerikai nő furcsállta, hogy még ezen a “mezei” futóeseményen is elénekeltetik a himnuszt és érdeklődve kérdezett körül barátnői körében, hogy valaki tudja-e egyáltalán miért játsszák el a himnuszt szinte minden sportesemény előtt. Senki nem tudta a választ a körülbelül ötfős társaságban. Na gondoltam, itt az alkalom, hogy utánajárjunk és kiderítsük ennek a számomra egyébként igen kedves szokásnak az eredetét és - ha sikerül, no meg persze ha van, akkor - annak pszichológiáját is.

Az eredetre viszonylag könnyű volt választ találni. Kedvenc kutatópartnerem a gugli segítségével hamar kiderítettem, hogy „a csillagos-sávos lobogó” szövegét (“The Star-Spangled Banner”), azaz az amerikai himnuszt adó verset Francis Scott Key 1814-ben a britek fölött aratott győzelem örömére írta, és bár több törvényjavaslatban és nyilatkozatban is szerepelt, sőt 1916-ban Wilson elnök a fegyveres erők hivatalos himnuszává is emelte, hivatalosan azonban csak 1931-ben nyilvánították az Egyesült Államok himnuszává.

Azt már talán kevesen tudják, hogy az amerikai himnusz mai zenéje - nincs jobb szó rá - egy korabeli koppintás eredménye volt, ugyanis azt egy népszerű angol “kocsmai” ivónótáról a „To Anacreon in Heaven”-ről másolták. Érdemes belehallgatni itt és elgondolkodni a hasonlóságon. A sors iróniája, hogy amiről lopták éppen Angliából, azaz az ellenségtől származott. Koppintás ide, koppintás oda, egy biztos a “bordalt”, ahogy az amerikaiak inkább hivatkoznak erre a forrásra, már jóval korábban énekelték és igen népszerű volt a lakosság körében.

Az új “fiatal” himnusz szövegéről a huszadik század elején ugyanezt viszont nehéz volt megállapítani. Akkor többnyire hírről az emberek csak az újságokból értesültek, és akkor még nem alakult ki tudatosan felépített, néptömegekre kiterjedő állami propaganda sem bár voltak már arra kísérletek, nem is akármilyenek. Az éppen beinduló moziipar volt talán az első ilyen tömegbefolyásoló lehetőség a kormányok kezében, igaz a mozik száma még nagyon alacsony volt akkortájt. Ahogy ezt az alábbi újságcikkrészlet is igazolja az I. Világháború alatt a patriotizmus az USÁ-ban olyan méreteket öltött, hogy a filmszínházakban rendszeresen játszották „a csillagos-sávos lobogót”, aminek a közönség felállva néma tiszteletadással adózott.

A korabeli mozikon kívül azonban zenét vagy zenei élményeket semmilyen számottevő tömegeket elérő médium nem tudott akkor még közvetíteni. Az egyedüli viszonylag nagy létszámmal látogatott esemény, melyen a közönség egyáltalán zenét hallgathatott jobbára csak a korabeli baseball meccsek voltak. A monda szerint a himnusz is a baseball meccseken lett ismert, népszerű és innentől vált elválaszthatatlan részévé minden mostani sporteseménynek is.

De hogy is történt mindez?

A történészek szerint a csillagos-sávos lobogót a baseball meccsek szüneteiben játszó katonai zenekarok már a századfordulótól rutinszerűen játszották többi más népszerű dal mellett. Az I. Világháború miatt kialakult patriotizmus és a már korábban említett wilson-i proklamáció miatt állítólag az 1918-as World Series első baseball meccsén, amikor a zenekar a szünetben rákezdett a csillagos-sávos lobogóra, a játékosok hirtelen megálltak és jobb kezüket a szívükre téve tisztelegtek a felhúzott zászló felé fordulva. A nézők pedig spontán bekapcsolódtak az éneklésbe és a tisztelgésbe, majd a végén az új szövegű “bordal” óriási tapsviharral zárult a chicagói stadionban. A nem várt sikeren felbuzdulva a zenekar többször eljátszotta még a dalt az azt követő két másik chicagói összecsapáson is és mivel az újságok is megírták a sikert, így Bostonban (A Red Sox volt az ellenfél), a World Series további meccsein az ottani zenekar is műsorára tűzte, hasonló hatást váltva ki ott is. Ezzel meg is alapozta ezt a tradíciót, mert ezt követően minden baseball meccsen eljátszották, de innentől már a meccs előtt. Innen már csak egy lépés volt és ez a hagyomány átterjedt minden más sporteseményre főleg a második világháborút követő évektől.

Mostanság pedig gyakorlatilag rutinná vált, sőt talán nem túlzok, amikor azt állítom, hogy az egyik fénypontjává is vált minden sporteseménynek két ok miatt is. Egyrészt merthogy a dalt tényleg nem könnyű elénekelni. Aki erre vállalkozik, annak valóban kiváló énekesnek kell lennie, mert a dal több oktávot is nagyon gyorsan bejár beleértve a nagyon mély kezdettől („o, say...”) a magas végéig (“... of the free”), ami amatőr énekeseknek, sőt még profiknak is elég nagy kihívást jelent. A másik ok magában a himnusz szövegében keresendő, ugyanis nyelvezete nem egyszerű. Oly annyira, hogy az amerikaiak nagy része tényleg nem tudja kívülről, inkább csak végig mormolják a dalt. Ha lehet hinni a statisztikáknak akkor az amerikaiak majdnem kétharmadának gondja van „a csillagos-sávos lobogó” teljes szövegével.

Így a közönség a sportesemények előtt szinte epedve várja, hogy a kiszemelt vagy éppen önként jelentkező személy vajon ki tudja-e énekelni a „magascét” a “free” résznél, és ha sikerül is, vajon emlékszik-e a teljes szövegre.  (Erre Las Vegasban még fogadni is lehet, de erről majd később.) Nem véletlen, hogy óriási várakozás övezi minden országos jelentőségű sporteseményen éneklő személyének megnevezését. A mostani Super Bowlra, (az amerikai foci, azaz az NFL döntője) például csak két héttel az esemény előtt jelentették be a himnuszt éneklő személy nevét, (Demi Lovato). Aznapra más nagyobb hírt nem is kürtölt szét az NFL. A kép azért úgy teljes, hogyha a fentiek mellett azt is megemlítjük, hogy errefelé óriási dicsőség a himnuszt elénekelni és titkon mindenki de legalábbis a profi énekesek igenis vágynak arra, hogy egyszer őket kérik majd fel a himnusz eléneklésére.

Ugyanis a himnusz jó performanszával nagyon nagy népszerűségre lehet szert tenni Amerikában. Vagy éppenséggel a legjobban leégni is a himnusszal lehet. Ez utóbbi még nagyobb népszerűséget garantál az biztos. A legutóbbi ilyen beégés Christina Aquilera nevéhez fűződik, aki a 2011-es Super Bowl döntőjében improvizált mert elfelejtett egy részt a szövegből. Ezt, meg más nevezetes kínos himnusz élményt itt lehet megnézni. Kifejezetten ajánlom Steven Tyler és Hillary Clinton verzióját, mert abból kiderül milyen nehéz is ezt a dalt jól elénekelni.

De vajon tényleg ilyen egyszerű, egydimenziós az amerikai himnusz története?

És vajon van-e valami más vetülete is, esetleg pszichológiája ennek a nemzeti szimbólumnak errefelé?

Szerintem van. Mégpedig elég érdekes legalábbis számomra.

Az óriási alapterületű országokban főleg a II. Világháború előtt minden nemzeti szimbólum, így a nemzeti himnusz és az országzászló is rendkívüli mértékben felértékelődött szerte a világban. Ez a felértékelődés nemcsak az USÁ-ra volt érvényes, hanem más országra is. Minél nagyobb és népesebb volt egy ország, annál fontosabb volt a mindenkori állami vezetésnek, hogy egyszerű, “könnyen fogyasztható” nemzeti szimbólumokat teremtsen és azokat minél gyakrabban - sokszor új - állampolgárainak elméjébe vésse minden lehetséges eszközzel, ezzel elősegítve és erősítve az egy, vagy éppen az új országhoz, nemzethez való tartozást. Más módszerek mellett, ezen szimbólumok gyakori használatával kompenzálták a nagy földrajzi távolságokat és esetleg több egymás mellett élő népcsoport vagy éppen vallás széthúzó erejét is.

Az USA esetében a nagy földrajzi terület mellett szerintem még legalább három másik tényező is szerepet játszhatott ezen szimbólumok gyakori, talán számunkra kicsit furcsa helyen és időben való, használatában. (Elvégre kevés olyan országról tudunk, ahol egy hazai focimeccsen mind a nemzeti lobogó mind pedig a nemzeti himnusz “előkerül” és akkor még egy futóeseményről vagy egy városi serdülő baseballmeccsről nem is beszéltem.)

1. Az USA viszonylag gyors területi és gazdasági növekedését tudom be az első tényezőnek. Kicsit máshonnan megközelítve, az USA a világ egyik legfiatalabb nagy kiterjedésű és expanzív állama, hisz mostani kiterjedését és államainak számát közel 60 éve nyerte csak el. Az amerikai zászló, ebben a területi terjeszkedésben meghatározó szerepet töltött be tagállamai folyamatos csatlakozásával. Az amerikai zászló volt szinte ez egyetlen az egész országot, az államok szövetségét megtestesítő, az államokon túlnyúló kohéziós erő a XIX. században. Az újonnan csatlakozott államok állampolgárainak az amerikai trikolór volt az első, talán egyetlen az Egyesült Államokat reprezentáló szimbólum. Ne felejtsük el, hogy annak idején a lakosok nem igazán utaztak és szimbólum hiányában akár könnyen el is felejtkezhettek a szövetségi hatalomról, az országról, aminek épp állampolgárai lettek. (Ha valakit érdekel, hogy alakult ki a mai amerikai nemzeti lobogó az USA expanziója alatt és milyen helyi verziók alakultak ki, annak talán érdemes megnézni ezt az animációt. Megéri.) Aztán a századforduló után a nemzeti lobogóhoz nem sokkal később csatlakozott a himnusz is és lassan együtt kezdték szép lassan beszőni az új területek audiovizuális mindennapjait emlékeztetve az új amerikai állampolgárokat, hogy a helyi közösségeken és államokon kívül melyik országhoz is tartoztak és tartoznak. Merthogy ez most is így van.
2. És ezzel el is értünk a második lehetséges tényezőhöz, az amerikaiak génesen öröklött értékeihez az individualizmushoz és a lokális nézőponthoz. Nem állítom, hogy az amerikai individualista és a helyi alapszemlélet ellentétben áll a nemzeti öntudattal, de hogy elsőbbséget élvez az átlag amerikai szinte minden hétköznapi döntésnél, azt igen. Túl az alapító honatyák és a bevándorlók által “importált” öngondoskodásán és a mindenkori hatalommal szembeni „öröklött” bizalmatlanságon, az átlag amerikaiak életük nagy részét helyben, azaz államhatáraikon belül töltik. Ezáltal csak közvetlen környezetüket tapasztalják meg. Oda fizetik adóik jelentős részét és ott akarják ennek megfelelően akaratukat is érvényesíteni. Számukra a helyi közösség élvezi a legfőbb prioritást, melyet a saját államuk követ és csak utána elég lemaradva érdekli az ország, azaz az Egyesült Államok szintjének élete, politikája, gazdasága. Az USÁ-n kívüli élet, politika, stb szintjéről már talán nem is érdemes beszélni. Éppen ennek a lokális és egyénközpontú szemléletnek a tompítására előszeretettel használt eszközök voltak - és megint csak, most is - a nemzeti szimbólumok. És itt a himnusz játssza a nagyobb szerepet, mert zászlója minden tagállamnak van, viszont himnusza a szövetségnek, az Egyesült Államoknak van csak.
3. És végül a harmadik ok, amiért ezek a szimbólumok köztük a himnusz kiemelt fontosságúvá váltak Amerikában - és játsszák azt a sporteseményeken - az a hihetetlen méreteket öltött bevándorlás az 1860-as évek és a 1920-as évek között. Ebben a periódusban, az Egyesült Államok lakossággyarapodásának több mint egyharmadát a bevándorlók, köztük valamivel több mint egymillió magyar adta. Milliószámra özönlött be mindenféle náció az Újvilágba. Bár voltak kivételek, a betelepülők többnyire kis közösséget alkotva inkább együtt maradtak és ápolták nemzeti hagyományaikat beszélték nyelvüket és tartották meg nemzeti szimbólumukat is. Ennek megfelelően az akkori magyar bevándorlok sem dobták sutba magyar mivoltukat hosszú éveken, máshol éppenséggel (Cleveland, New Brunswick) akár évtizedeken keresztül. Másik és talán még ismertebb példa az olaszok lassú amerikanizálódása az USÁ-ban főleg New Yorkban, ahol - hogy jobban érzékeltessem a "probléma" súlyát - bár átmenetileg ugyan, de volt olyan év a századelőn, amikor New York állam olasz ajkú lakosságának száma nagyobb volt mint Rómáé. A bevándorló nációk nem feltétlenül siettek asszimilálódni, az új hazát magukénak tekinteni, felvenni annak szokásait, kultúráját és nyelvét. Többek között azért sem, mert eleinte többségben voltak azok a bevándorlók, akik csak átmenetileg terveztek az Újvilágban dolgozni, amolyan vendégmunkás jelleggel. (Ez utóbbi tény szinte alig ismert és érdemes lesz majd erről többet olvasni később ebben a korábban publikált bejegyzésemben.) A mindenkori amerikai adminisztráció ezért hol tudatosan, hol pedig inkább spontán eszközökkel nyúlt a szimbólumokhoz és azok erőltetett elterjedéséhez, hogy egyrészt ezt a kedvezőtlen izoláló bevándorlói magatartást befolyásolja, másrészt pedig felgyorsítsa az új nemzettudat kialakulását. Ezért is várta a bevándorlókat egy akkortájt szokatlanul nagy amerikai zászló a New York-i Ellis Island-en található főépületen belül (lásd képet fent) ahol sokszor hosszú órákon keresztül - sőt volt mikor napokig - kellett az emigránsoknak ezzel az óriási zászlóval szemezni amíg a beléptető procedúrán túljutottak. És bár nem ez első évektől kezdődően, de az amerikai vezetés fantáziát látott kis méretű zászlók kiosztásában is a frissen bevándoroltak között. Talán furcsán hat, de mindezen apró pszichológiai behatások a mai napig szinte ugyanott és ugyanolyan formában megtalálhatók azzal a kivétellel, hogy most már a himnusz is szerves része ennek a folyamatnak. A  nagy zászlót most is ott találjuk minden repülőtéri beléptetésnél, útlevél-ellenőrzésnél. A mostani „bevándorlók” pedig az amerikai állampolgársági ceremónia szerves részeként amerikai zászlót kapnak ajándékba és a himnuszt az esemény végén együtt éneklik el mielőtt mindenki útra indulna ismét új hazájában. Ezt ráadásul személyesen is megtapasztaltam.

A himnuszról végül még érdemes annyit megemlíteni, hogy 1942-ben elfogadtak egy szabályozást, ami egységesítette annak megfelelő előadását illetve etikettjét, ezzel biztosítva, hogy a himnuszt a zászlóhoz hasonlóan ugyanolyan tisztelet övezze. Érdemes átfutni rajta mit is tartalmaz. Egyik pontját azonban kiemelném itt, és ezzel vissza is érkeztünk az írás elejéhez:

"When the National Anthem is sung unaccompanied, care should be taken to establish the correct pitch."

Azaz, ha a himnuszt egyedül adja elő valaki, akkor megfelelő „hangmagassággal” kell elénekelni. Na többek között erre leszek a legkíváncsibb most vasárnap a Super Bowl előtt, mert bár az előadó énekes lesz, de szerintem még ő sem énekelte a himnuszt ennyi ember előtt . Kíváncsi vagyok mekkora énekes Lovato és vajon odafagy-e a magascé a torkára a “free” résznél.

És végül, csak érdekesség gyanánt, itt van egy két, a Super Bowl előtti himnusszal kapcsolatos fogadási lehetőség amire Las Vegasban már most is lehet fogadni:

1. How long will it take Demi Lovato to sing the US National Anthem? (Over 2 minutes 30 seconds or Under 2 minutes 30 seconds)
2. Will Demi Lovato forget or omit at least 1 word of the official US National Anthe

Itt vannak az én tippjeim a fenti fogadási kérdésekre:

1. Több mint 2 perc harminc másodperc
2. Nem

Vasárnap kiderül minden...

"Only in America", ahogy Mike nevű barátom mondaná…Only in America

U.I.

Ha tetszett és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor légy szíves lájkold a blog facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas

Köszönettel, a Prérifarkas...