Mi alapján ítélünk meg valamit vagy valakit? Mennyire tudunk egy embert, egy közösséget vagy akár egy népcsoportot önmagában, függetlenül, kizárólag a saját értékeiért vagy tetteiért szeretni, tisztelni? Milyen hatással van értékítéletünkre a viszonyítás kényszere? Többek között ezekre a kérdésekre keresi a választ ez a rövid szösszenet egy rendhagyó hasonlattal.

 A Hálaadás napi héten Mexikóba látogattunk. Reggelente - amíg a család többi tagja aludt - én mindig sétáltam egy órát az óceánparton. Imádom a napkeltét, a turisták nélküli csendet, a hűs szellőt és a part menti állatvilágot. Egy-egy ilyen séta alkalmával több tucatnyi tengerparti madárral találkozik az ember. Egyik szebb mint a másik.

Imádom a pelikán tiszteletet teremtő siklását a hullámok felett, a sárjáró libuc különlegesen hosszú karvaly csőrét, a fehér kócsag gólyára emlékeztető kecses járását és a havas lile gyalogkakukkos lépéseit. Lenyűgözőek ezek a madarak, órákig tudnám bámulni őket annak ellenére, hogy minden egyes tevékenységük meglehetősen kiszámítható és rutinszerű. Legalább annyira szeretem nézni őket, mint a villanypózna tetején fészket rakó gólyákat Magyarországon. Egyszerűen nem tudok betelni velük. El sem tudom képzelni, hogy hogy nem lehet szeretni ezeket a csodaszép madarakat.

Vagy mégis lehetséges?

A második napon, a séta közben, egy addig általam nem tapasztalt jelenségnek lettem szemtanúja, ami pillanatok alatt megváltoztatta korábbi imádatomat a madarak iránt. Azon a reggelen a homokban nyolc, a tojásból épp akkor kibújt bébiteknőst vettem észre. Könnyű lett volna elmenni mellettük, mert olyan aprók voltak, mint a partra mosott kavicsok vagy kagylók, de mivel mindegyik mozgott, így azonnal felfigyeltem rájuk.

Úgy tűnt, mintha mindegyik tudta volna mit kell tenniük. Csak csörtettek, csörtettek az óceán felé. Néha meg-megpihentek, de a rövid pihenőket követően azonnal inaltak tovább, hogy szó szerint túléljék életük első parti sétáit. Élet-halálról volt szó ugyanis. Nincs idő tétovázni vagy bevárni a testvéreket. Irány az óceán illetve annak első hullámfodra. Ha azt elérik, akkor van esélyük, hogy kipihenve első kondiba rázó futásukat, még életben is maradjanak.

Ha nem, akkor viszont nincs tovább. És erről pont azok - az előző nap még oly gyönyörűnek tartott tengerparti madarak tehetnek. Ott járkáltak fel alá, leselkedtek körülöttem arra várva, hogy amint elhaladok majd mellettük, lecsapnak a kis teknősökre.

Átkozott tengeri madarak! Gyilkosok! Számító dögök!

Nem, nem mentem tovább! Megvártam míg az utolsó is eléri az óceánt. Közben össze-vissza szaladtam a kis teknőcök között, hogy távol tartsam ezeket a lelketlen "dögkeselyűket". Ha kavicsos lett volna a part, akár még követ is dobtam volna közéjük, hogy elhessegessem őket a környékről. De nem volt.

Nagyon összevesztem a libuccal. A legszemtelenebb fehér kócsagba, amelyik túl közel jött, majdnem bele is rúgtam. Szó szerint kétségbeesett életmentés folyt az Óceánparton, de megérte, mert mind a nyolc kis teknőc elérte az életet és az esélyt jelentő első hullámot. Én folytattam sétámat a parton, de valami teljesen megváltozott aznap reggel.

Már nem gyönyörködtem a madarakban. Már nem tűntek annyira csodálatos teremtményeknek. Mindegyikben egy potenciális teknőcgyilkost láttam. Ha megpillantottam őket, akkor sem rájuk néztem, hanem köréjük, hátha felfedezek egy éppen megmentésre váró teknőst. Átnéztem rajtuk. Átlátszóak lettek. Számomra már csak az óceán volt előttem. A madarakat attól a perctől kezdve elmosták értékítéletem hullámai. Számomra megszűntek létezni. Megszűntek!

Ugyanúgy szűntek meg és tűntek el, mint egyesek számára a dolgos romák, a jószívű muszlimok, a szorgos bevándorlók, a tisztességes rendőrök, vagy éppen a becsületes politikusok.

Nem! Azok sem szűntek meg, csak azokat is elmosta az értékítéletünk. Ne engedjük!

Nézd csak! Ott repül egy pelikán! Megint látom! De gyönyörű!