Az ihletet ehhez a szösszenethez gyermekeim és közöttem nem sokkal két egymás után lezajlott, elsőre látszólag semmitmondónak és egymástól függetlennek tűnő apró beszélgetésfoszlány adta.

“911, what’s your emergency?”

Biztos hallottad már ezt a kérdést milliószor a mozifilmekből. A rendőrségi diszpécser Amerikában felveszi a telefont és rögtön ezzel a kérdéssel kezdi a beszélgetést a vészhelyzetet jelentő betelefonálóval. A film általában ekkor ér a csúcspontra. Iszunk egy kortyot a kólából, belemarkolunk egy jó nagyot a pattogatott kukoricába és alig várjuk hogy folytatódjon a film. De mi van akkor, ha ugyanezt a kérdést nem a moziban hallod, hanem te tárcsázod a 911-et? És mi van akkor, ha még hallod a diszpécser kérdését, de már nem tudsz válaszolni? Na erről szól ez az írás, ami - ahogy a filmekben is ki szokták írni - „megtörtént eseményeken alapul.”

Vajon mit csinál a zalaszentkereszti gazda reggel hatkor? Ugyanazt, amit a szatmárnémeti földműves? Vagy mégsem? Mikor indul munkába a győri önkormányzati képviselő, és mikor kollégája Miskolcon? Vajon egy külföldi észre venne-e valami különbséget az ország keleti és nyugati "partja" között? (a gazdasági és szociális különbségeket leszámítva). Magyarul, van-e másoknak is szemet szúró hozzáállásbeli, szemléleti vagy éppen csak szokásbeli különbség a két régió között?

"Van egy jó meg egy rossz hírem! Melyikkel kezdjem?"

Hányszor hallottad már ezt a kérdést életedben? Valószínű rengetegszer. Te mit választottál? Hogy gondolod, jól döntöttél? De vajon számít-e egyáltalán a sorrend és ha igen, melyikkel érdemes kezdeni? Melyikkel ha mi mondjuk a két ellentmondó hírt, és melyiket válasszuk először akkor, ha éppen nekünk szegezik ezt a kérdést?

Az amerikaiakkal való hatékony metakommunikációról már elmélkedtem korábban, de arról még nem, hogy miképp érdemes jól és hatékonyan beszélgetni velük. Essék akkor most szó erről, bár szerintem az általam tapasztaltak és leírtak nem csak amerikaiakra és nem csak idegenekkel való társalgásokra vonatkoznak. Nem kevés talán otthon is megállja a helyét. Sőt, egyiket másikat én még gyermekeim nevelésére is használom... több kevesebb sikerrel.

Ha gyakran van alkalmad amerikaiakkal beszélgetned, ez a bejegyzés nem sok újat fog mondani neked. Ha nincs tapasztalatod vagy szeretnél könnyebben és hatékonyabban kommunkálni jenki kollégáiddal, barátaiddal, netán most fogsz először találkozni egy amerikaival, talán tudok egy-két hasznos dolgot ajánlani.
Lássuk akkor a hozzávalókat a tengerentúli hatékony nem verbális kommunikációhoz:

Néztek már téged cukros bácsinak? Keresett a rendőrség emiatt? Ha mind a két kérdésre igen a válaszod, akkor valószínűleg vagy egy, a külvilág elől jól elzárt helyiségben olvasod e sorokat, vagy olyan banális félreértésnek vagy áldozata mint én voltam itt az USÁ-ban.

Idestova 10 éve élek az USÁ-ban, de még mindig rácsodálkozok egyes dolgokra. Mások meg folyamatosan lenyűgöznek. Ez utóbbiak közé tartozik a katonák itteni társadalmi megítélése legalábbis magyar szemmel.

Nehéz országok kultúráját összevetni, (talán nem is szabad) főleg úgy, hogy már csak az egyikben élek, így lesznek ebben a szösszenetben kissé fura részek, de olvastam már ennél rosszabb összehasonlítást is, úgyhogy uccu neki, most hogy a tiszteletköröket leírtam.

Még mindig él bennem egy eleven emlékkép a késő gimnáziumi évekből, amikor vagy lebicikliztünk a Balatonra, vagy elvittek motorkerékpáron valahova és útközben mindig intettünk a szembejövő biciklistáknak és motorosoknak, ők meg vissza nekünk. Valahogy megfogott ennek a szubkultúrának a különös szokása, hisz valljuk be őszintén azt sem tudtuk kinek intettünk. Viszont úgy éreztük tagjai voltunk valaminek. Valaminek, aminek a gyalogosok és kocsisok nem. Leírhatatlan érzés. Semmi emberfeletti, egész egyszerűen egyedi és ezért nagyon bennem maradt.

Akin van narancssárga szín, az átmehet a másik oldalra!

Emlékszel erre a játékra valamikor a hetvenes évekből?. Ha nem, vagy későbbi évjáratú vagy, akkor itt egy rövid leírás gyerekkorom egyik kedvenc játékáról.