Ha gyakran van alkalmad amerikaiakkal beszélgetned, ez a bejegyzés nem sok újat fog mondani neked. Ha nincs tapasztalatod vagy szeretnél könnyebben és hatékonyabban kommunkálni jenki kollégáiddal, barátaiddal, netán most fogsz először találkozni egy amerikaival, talán tudok egy-két hasznos dolgot ajánlani.
Lássuk akkor a hozzávalókat a tengerentúli hatékony nem verbális kommunikációhoz:

Személyes tér (personal space)

Személyes téren gyakorlatilag egy szubjektív távolságot értünk, melyet betartva többnyire idegenekkel vagy távoli ismerősökkel a mindennapi életben kommunikálunk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ez az ember komfortzónája, mert a személyes téren belülre (azaz az intim térbe) az ember csak a szeretteit vagy nagyon közeli barátjait engedi rendszeres jelleggel, így ha idegen megsérti ezt a személyes távolságot, általában kényelmetlenül érezzük magunkat. Ez a távolság kultúránként változik, keleti társadalmakban többnyire rövidebb, a nyugati kultúrákban inkább hosszabb. Utóbbiban a személyes tér határa körülbelül 60 centiméterre húzódik köztünk és a másik ember között legyen az előttünk, oldalt vagy akár hátunk mögött is. Egy jó nagy karnyújtásnyira, ha ez segít.

Nos, az amerikaiak nagyon szeretnek távolságot tartani, és nagyon rosszul viselik, ha valaki idegen, de még akkor is, ha egy munkatárs vagy barát túl közel megy hozzájuk, legyen az csak a véletlen műve, vagy egy pár másodperces intim beszélgetés. Általában vissza- vagy ellépnek ha érzik a személyes tér megsértését. Egy kollégám személyes terével naponta szoktam játszogatni. Neki az átlagnál is nagyobb a személyes tere, valamivel több mint egy méter. Ez még itt is nagy távolságnak számít. A srác nagyon érzékenyen reagál, ha valaki közel megy hozzá. Személyes terét úgy kell elképzelni, mint a mágneses teret, amikor két azonos pólusú mágnest szeretnénk összeérinteni. Ha egy méteren belülre megyek, az ürge már ugrik is vissza. Szórakozásból, mindig beijesztek egy előrelépéssel, és akkor ő egyből bemozdul hátra egy lépéssel, csakúgy mint a mágnes, amikor közelítünk a másik felé. Van amikor naponta szórakozok a sráccal.

Voltak olyan barátaim is akik, miután hátraléptek, még ki is tették a lábukat, hogy megelőzzék a közeledés megismétlődését. Munkatársaim leginkább német emberekre panaszkodnak ezen a téren. Azt mondják, az arcukba hajolva dumálnak (into my face), valahogy úgy, ahogy Johnson elnök a lenti képeken. Egy biztos, sok nem amerikai nem veszi figyelembe ezt a személyes teret vagy csak nem tud róla, és emiatt akaratlanul is elbaltázzák a jó kapcsolatot vagy beszélgetést még mielőtt jobban megismerné őket az amerikai partner.

Érintés

A beszélgetés közben a másik megérintése valamilyen formában szerves része nagyon sok kultúrának. A latin népeknél például kifejezetten gyakori a másik kezének, vállának vagy éppen arcának megfogása időről időre. Nem úgy Amerikában. Itt a test megérintését a személyes tér megsértésének fogják fel. Nem véletlen, hogy a személyes tér távolsága majdnem megegyezik egy karnyújtással. Egész egyszerűen nem tudják lekezelni, hova tenni ha valaki megérinti őket. Ezzel nekem is voltak az elején “problémáim” de látván a lesápadt arcokat, hamar leszoktam róla.

Kézfogás

Talán ebben a témában vagyok a legbizonytalanabb általánosítani, mert többnyire hasonló korúakkal találkozom napi szinten. Mindenesetre számomra meglepő, hogy mennyire ritka a kézfogás legalábbis azok körében akikkel én találkozom. Meggyőződésem, hogy a kézfogás egyre megy ki a divatból errefelé legalábbis ismerősi és baráti körben. Az "új" divat, hogy vagy egyáltalán nem fognak kezet, csak intenek egymásnak vagy csak összeütik ökölbe szorított kezüket (fist bump). Érdemes figyelni a filmekben, mennyire mindennapos ez az "öklözés" legalábbis középkorúak és fiatalok között.

Szerintem ne erőltessük a kézfogást, vagy maximum egyszer és hagyjuk a jenkire, hogy mit akar legközelebb.
A kézfogásról egyébként mindig egy sztori jut eszembe. New Jerseyben egy barátom mesélte, hogy volt egy magyar kollégája, akit nagyon szeretett. Kiváló dolgozó volt, jó humorú, jó fej. Egyetlen egyet nem tudott csak megszokni rajta, az pedig az volt, hogy állandóan kezet akart fogni vele, a reggeli munkakezdésnél is meg az esti távozásnál is.

Szemkontaktus

Amerikában a gyerekeket arra nevelik, hogy nézzenek a másik gyerek vagy ember szemébe, ha beszélnek a másikkal. Tudom közhelynek hangzik, de itt nem csak mondják, hogy nézz a másik szemébe ha beszélsz hozzá, hanem rá is szólnak a gyerekre, és újra is mondatják vele ha a gyerek félre nézett. Itt a szemkontaktust a beszélgető partnerre való figyelésnek és őszinteségnek fogják fel. Jobban mondva, ha nem nézel a szemükbe, azt feltételezik, hogy nem figyelsz rájuk, vagy azt hogy nem mondasz igazat. Ebből kifolyólag érdemes sűrűn a szemükbe nézni beszélgetés közben.

Azt, hogy miképp érdemes egy amerikainak egy történetet sikeresen elmondani arról majd később egy másik írásban. Addig is gyakorold ezeket metakommunikációs eszközöket a következőképpen:

Ints egyet bal kezeddel négy-öt lépés távolságról majd találd meg a szemét és szorítsd ökölbe a jobb kezed. Ha elérted a kartávolságot (értsd személyes tér határvonala), lendítsd meg az öklödet és várj a reakcióra.

Azért vigyázz, hogy ezt amerikaiakon próbáld ki először....