Aki ismer, az tudja, hogy imádom ugratni az embereket, rokonokat sőt a közeli barátokat is. Nem tudom miért, de szeretem az életet nem komolyan venni és ezért még előszeretettel vállalom fel az ezzel gyakran járó apró-cseprő kellemetlenségeket is. Valahogy nekem ez belefér, és tudom furcsán hangzik, de kifejezetten élvezem nézni egyesek elképedt reakcióit főleg annak tudatában, hogy soha nem akarok senkit megbántani. Nálam ez egy kisebb fajta társadalmi kutatás vagy egy szociológiai "experience" része és gyakorlatilag minél több embert ugratok (sikerrel), annál kifinomultabb, - na jó, ne köntörfalazzunk - pimaszabb módszerekhez folyamodok és sajnos, annál nagyobb vérszemet is kapok a következő gonoszkodáshoz.

Nincs ez máshogy a munkahelyemen sem. Idestova, majdnem harminc éve dolgozok – hűha ezt leírni is szörnyű – és ezalatt volt szerencsém (már akinek ez az) két multinacionális cégben is eltölteni jó pár évet. Sőt ezen vállalatok központjaiban is dolgoztam és dolgozok most is és mivel termékfejlesztés a szakterületem, ezért a hosszútávú tervezés a munkakörömből adódóan mindennapjaim szerves része. Aki dolgozott már multinacionális cégnél - és nem csak az értékesítés területén -  annak ezekkel a gondolatokkal könnyű lesz majd azonosulni és talán lát némi hasonlóságot is a szösszenet elolvasása után.

Aki viszont sosem töltött egyetlen percet sem egy nagyvállalatban, és számára idegen a vállalati kultúra (corporate culture), annak röviden a következő lényegre törő, de nem mindenre kiterjedő gyorstalpalót ajánlom:

Minden tőzsdén szereplő cégnek elemi érdeke a növekedés, azaz a bevételek és nyereség növelése a jövőre nézve, különben a részvények értéke jó esetben stagnál, rossz esetben esik. Általánosságban véve, a befektetők kiszámítható és fenntartható (és he lehet hosszútávú) növekedéssel kecsegetető cégek részvényeit preferálják. Leegyszerűsítve, minél hihetőbb növekedési potenciált jelez előre a cég publikus fórumokon (negyedéves jelentések, befektetői vagy részvényes közgyűlés, stb), annál nagyobb a vállalati papírok árfolyamának növekedési esélye. Ennek a vállalati kommunikációnak pedig az előfeltétele a hosszútávú tervezés és itt érünk el ugratásom újabb állomásához is.

Nem tudom kellőképpen kifejezni illetve hangsúlyozni, hogy - bár ha csak utólag is, de - mennyire hálás vagyok azért, hogy én ellentétben amerikai kollégáimmal nemcsak hogy éltem a szocializmusban - még ha fiatalon is – de tanultam is a szocialista vagy kommunista tervgazdálkodásról.

Pont emiatt érzem azt (ők meg nem is sejtik), hogy a kapitalista vállalati tervezés mikéntje gyakorlatilag egy ez egyben ugyanaz mint a korabeli kommunista terv folyamata.

Na pont ezzel a mondattal döbbentem meg jenki kollégáimat minden év Március elején, amikor elindul a hétéves tervezés a cégnél ütemszerűen. Azt hiszik viccelek és elterelésként elkezdenek nevetni, mire én fapofával mondom nekik, hogy - most éppen - nem viccelek, ami nálam elég ritka. Csak akkor fogy le a mosoly az arcukról, amikor részletesen elmagyarázom nekik a két rendszer megdöbbentő hasonlóságait, ami röviden valahogy így néz ki.

Vállalati befektetők vagy részvényesek annak idején ugyan nem voltak a kommunizmusban, de szerepüket ugyanazzal a hatáskörrel egy ember töltötte be, az pedig nem volt más mint a kommunista párt elnöke. (A supreme leader, mert csak így értik errefelé...) Ő volt az egyedüli főrészvényes, neki kellett bizonyítani a növekedést, mert anélkül nem hogy növekedése, de jövője sem volt a cégnek, vagy még pontosabban fogalmazva a vállalat dolgozóinak.

Az ötéves vagy tízéves terv alternatíváit, a kommunista tervezést végző dolgozók annak idején a politikai bizottságnak prezentálták, mielőtt a végső és természetesen leggrandiózusabb terv a nagyvezér asztalára került volna. A politikai bizottság szerepet a vállalati kultúrában – szintektől és szervezeti kultúráktól függően – a cégvezetőségi csapat/team vagy a "board" tölti be. Aki dolgozott már vállalati kultúrában, az tudja pontosan melyik fórum ez az ő cégén belül. A lényeg, hogy létezik egy vezetőkből álló testület, amelyik elbírálja a tervet és azok alternatíváit és bár hihetőnek kell lenniük, általában a legrózsásabb kerül elfogadásra, ha mást nem azért mert hét vagy tíz év múlva már úgysem lesz senki a vezetőségben. (Egyértelmű, hogy az első pár évnek kell hihetőnek hangzania, a távolabbi növekedési görbék általában az úgynevezett hokiütő ívét követik, azaz éles ugrást mutatnak az időhorizont végén.)  

Nem vitatom és sosem kérdőjeleztem a hosszútávú tervezés értelmét, mert tényleg minden cégnek szüksége van egy iránytűre befektetőktől függetlenül is. Ez egyértelmű számomra is.

Én inkább a folyamatot illetve annak túlértékeltségét mosolygom meg, mert senki sem tudja mi is fog tőrténni pár hónap múlva sem. Egy bizonyos időtávon túl, az egész folyamat csupán csak egy vágyvezérelt vetítés excel táblázatba ágyazva és szebbnél szebb PowerPoint diákon tálalva. Éppen ezért az egész folyamatot helyén kell kezelni, azaz nem érdemes szinte semmi jövőbeni számon összeveszni vagy vitatkozni.  

Ahogy a kommunisták, úgy a vállalati dolgozók sem képesek megjósolni a jövőt és ebből fakadóan azok a tervek is csak a nagyvezér illetve a vállalati vezetők igényeinek kielégítésére szolgált(n)ak, azzal a különbséggel, hogy akkor még nem volt sem excel sem PowerPoint, de az utóbbit az akkor tervezők gondolom nem bánják, mert akkor még több alternatívát kellet volna készíteniük szerencsétleneknek....

Visszatérve a szösszenet ihletét kiváltó történetre, annak a kollégámnak pedig, aki még ezután is kételkedik a két rendszer különbségében, mindig elmesélem az ötvenes évek kedvenc történetét a kismalacokra vonatkozóan, ahol az anyadisznó megkérdezése nélkül és a születést megelőzendő, kommunista tervgazdálkodók jó előre, "tudományosan" megtervezték hány kismalac fog majd születni, és az alomból kinek mennyi jut majd. Sőt - mivel a terv szerint természetesen rengeteg malacnak kellett születnie - még exportra is tellett bőven, így a nagyvezér nagyon elégedett volt a tervvel. A probléma viszont akkor jelentkezett, amikor csak és kizárólag az exportra szánt mennyiségű kismalac született és így a gazdák hoppon azaz kismalacok nélkül  maradtak. De az senkit nem érdekelt, mert ez utóbbit kifelé nem kellett a nagyvezérnek kommunikálni, csak az export-kvótát!

Na ilyenkor kérdeznek jenki munkatársaim még egyszer vissza, hogy ez is vicc volt? És én ilyenkor válaszolok nekik – ismét fapofával – megint, hogy

Nem, most sem vicceltem!

Ennyi, lenne még történet, de sajnos nincs időm, mert menni kell gyártani a hétéves tervet.

Előre a 2024. évi népgazdasági terv sikeres megvalósításáért!

U.I.

Ha tetszett ez az írás és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas