Vannak olyan jellegzetes, magyar ösztönös berögződések, melyeket csakis azok vesznek észre, akik huzamosabb ideje külföldön élnek. Egy ilyen zsigeri Hungarikumról szól ez a rövid szösszenet.

Tavaly nyáron, amikor a szokásos évi két hetes magyarországi vakációt követően a Frankfurt-Los Angeles repülőgépjáraton utaztam haza, arra lettem figyelmes, hogy három vagy négy sorral előrébb egy idősödő magyar házaspár ült a gépen. Ahhoz távol voltam tőlük, hogy beszédbe elegyedjek velük, ahhoz viszont elég közel, hogy halljam őket. Egyébként is elég hangos utasok voltak, így nem volt nehéz őket "lehallgatni".

Minden országban léteznek olyan különös szokások és hagyományok, melyeket a külföldiek nehezen vagy egyáltalán nem tudnak értelmezni, vagy éppen csak furcsán ítélnek meg, kellő kulturális és történelmi háttér-információ hiányában.
Kiváló példa erre a magyar húsvéti locsolás, mert amikor ezt a hungarikumot próbálom errefelé elmagyarázni az amerikaiaknak, azok megdöbbenve és értetlenkedve állnak a hagyományhoz kapcsolódó megannyi apró kuriózum előtt. Egyesek csodálkoznak, hogy a nők ahelyett, hogy szexuális zaklatás miatt beperelnék a férfiakat, még piros tojást is kell, hogy adjanak ezeknek a perverz versmondó magyar férfiaknak. A többség azonban máshogy viszonyul hozzá. Nekik ez a történelmileg kialakult szokás csupán egy egyszerű “képre” zsugorodik össze:

Húsvétkor a magyar férfiak össze-vissza locsolják a nőket parfümmel vagy vízzel.

Sokan ez utóbbit is az amerikaiak tudatlanságának számlájára írják, pedig talán nem kellene, hisz valljuk be őszintén, mi is (tisztelet a kivételnek) ugyanilyen egyszerű módon értelmezzük más népek és nemzetek különleges hagyományait, szokásait. Főleg akkor, ha azokat kevésbé vagy egyáltalán nem ismerjük. Ez a szösszenet pont ezt a szemléletet boncolgatja egy sokak által kevésbé ismert amerikai példán keresztül.

Korábban már írtam egyszer az amerikanizálódás apró jeleiről, amiket mi magunk is észreveszünk. De vajon melyek azok, amiket éppenséggel magyar rokonaink és ismerőseinek fedeznek fel magyarországi ott tartózkodásunk alatt? Nos, ezt a legkönnyebben egy szokásos évi nyári hazalátogatás alkalmával lehet lemérni. Így is történt.

Ugyan nyíltan nem kérdeztem rá senkinél, azért észrevettem néhány furcsa tekintetet, egy-egy megjegyzést, melyeket - legalábbis én - szintén az amerikanizálódás jeleinek tudok be. Lássuk most akkor ezeket szép sorban.

“De megváltoztál! A gyerekek tiszta kis jenkik lettek! Látszik, hogy már egy ideje kint vagytok! Ezt meg mióta csináljátok? Na, ezt sem itthon tanultátok! “

Ilyen és ezekhez hasonló – általában azonban jóhiszemű – megjegyzéseket, kérdéseket egyre többet kapok illetve kapunk nyaranta, amikor a család hazalátogat. Van amikor egyértelmű, hogy a magyarországi rokonok és barátok mire gondolnak, de van amikor észre sem veszem furcsálkodásuk tárgyát. Hát igen, idestova majdnem 10 éve élünk Amerikában és ez az idő nem múlik el nyomtalanul.

Ugyan mértéke és gyorsasága egyénenként változik, az emberek általában idővel hozzászoknak új környezetükhöz, új országukhoz és hol tudatosan, hol tudat alatt, de elsajátítják a helyi szokásokat, felveszik az idegen tempót, életstílust, nyelvhasználatot, akcentust, stb. Egyszóval adaptálódnak. A mi esetünkben amerikanizálódnak. De vajon milyen jelei vannak az amerikanizálódásnak? Egész pontosan, milyen apró változásokat veszünk észre mi magunk mindennapi amerikai életünkben és miket vesznek észre magyar ismerőseink, vagy éppen milyen dolgok keltenek furcsaságot környezetünkben, ha Magyarországra látogatunk.

“De jó a fogyatékos embereknek!”

Ezzel a számomra megdöbbentő mondattal lépett be a ház ajtaján Emma lányom az egyik napon. Nem akartam hinni a fülemnek. Gondoltam, csak valami félreértés lehetett, esetleg összekeverte a fogyatékos szót valami másik magyar szóval. Nem most fordulna elő vele először. Gyorsan vissza is kérdeztem angolul:

„Did you mean disabled people?” (Tényleg fogyatékost mondtál?)

„Yes, disabled ones, they are awesome and I wish I could be as unique as they are” (Igen, kiválóak és bárcsak én is olyan különleges lehetnék mint ők!)

hangzott a magabiztos és még megdöbbentőbb válasz. Mire észbe kaptam volna, már ott is termett mellettem és elkezdte bővebben kifejteni gondolatait. Furcsa volt ez a jelenet más okból is, mert normális esetben, mint majdnem minden gyereket, így Emmát is csak nagyon nehezen lehet rávenni, hogy meséljen az iskolában történtekről.

Kedvenc történelmi korszakom az 1880-as évektől közel negyven éven át tartó nagy magyar kivándorlás, melyről ezt megelőzően az “Amerikából jöttem, mesterségem címere:...” című bejegyzésben már részletesen írtam. Bár abban a szösszenetben egy viszonylag átfogó, általános képet próbáltam adni az “amerikás” magyarok motivációjáról, újvilági viszontagságairól, mindennapi amerikai életüket azonban nem volt módom bővebben kifejteni. Többek között azért sem, mert nem nagyon maradtak fent olyan dokumentumok, melyek hű képet festenének a valamivel kevesebb mint egymillió magyar kivándorló mindennapjairól. Szerencsére azonban voltak olyan történészek, társadalomkutatók, akik készítettek riportokat élő amerikás magyarokkal illetve azok leszármazottaikkal a második világháborút követő évtizedekben.

Biztos mindenki emlékszik egy olyan filmjelenetre, amikor a ház ajtaján egy jól szituált, öltönyös férfi vagy férfiak kopogtatnak és egy gyorsan elhadart kísérőszöveg után bebocsátást kérnek miközben hivatalos jelvényüket felmutatják vagy éppen csak felvillantják egy pillanatra. A jelenet szinte mindig azzal folytatódik, hogy a házigazda, látván a hivatalos vagy annak látszó megjelenést és a határozott fellépést, minden kérdezősködés nélkül beengedi a férfiakat a házba. Csak elvétve fordul elő az a folytatás, hogy a házigazda elkéri az azonosítót, közelebbről megnézi a jelvényt, esetleg feltesz egy-két keresztkérdést mielőtt beengedné a „hivatalos” személyeket a házba. Egész egyszerűen, az emberek döntő többsége rendkívül nagy szerepet tulajdonít a formalitásnak, a hivatali vagy annak tűnő külsőségeknek főleg ha azok határozott fellépéssel párosulnak. Sokszor oly annyira meggyőző ez a kombináció, hogy reflexszerűen cselekszünk és szinte mindent elhiszünk a “hivatalos embereknek”.

Szerintem mindenkinek van személyes emléke ilyen vagy ehhez hasonló szituációról. Nekem is van egy, méghozzá nem is akármilyen. Ráadásul olyan élmény, ahol történetesen én voltam a hivatalosnak látszó és határozott fellépésű ember és speciel épp nekem nyíltak meg az ajtók. De ne szaladjunk ennyire a dolgok elébe.

Akik az angol nyelvben egy kicsit járatosak, azok már hallottak a Spanglish angol kifejezésről, ha máshonnan nem, hát a hollywoodi filmekből. Ha jól emlékszem, még egy Adam Sandler film címe is ez volt jó pár évvel ezelőtt. A Spanglish kifejezésen elsősorban az Egyesült Államokban élő spanyol anyanyelvű, úgynevezett latinók által, a mindennapi életben használt angol és spanyol keveréknyelvet értik. A Spanglish "nyelv" többnyire viszonylag frissen kreált nyelvtanilag hibás szavakat, kifejezéseket tartalmaz, melyeket ez a szubkultúra előszeretettel és rendkívül gyakran használ itt Amerikában.

De létezik-e olyan, hogy Hunglish? És ha igen, akkor honnan ered és milyen szavak, kifejezések illusztrálják a legjobban a Hunglish nyelvet? Nos, dédapám Amerikás múltja után kutatva, többek között a Hunglish eredetére is rátaláltam, és mivel nekem nagyon megtetszett, gondoltam ezt is megosztom, mert szerintem az angol nyelv vagy a történelem kedvelőin kívül mást is érdekelhet. A szösszenet végén található Hunglish példák pedig kifejezetten szórakoztatóak, tehát remélem mindenki talál majd valami kincset magának ebben az írásban.

Az “Amerikából jöttem, mesterségem címere:..”, a hatvanas és hetvenes évek egyik legkedveltebb gyerekjátéka volt. Annak, aki nem emlékszik rá, vagy még nem élt akkor, itt található egy rövid leírás arról, hogy is játszották annak idején:

A kiválasztott pár - közös megbeszélésük alapján- valamilyen foglalkozást mutogat el. A többieknek pedig ki kell találni mi is az a foglalkozás. Ha kitalálták, cserélnek. A mutogatók természetesen nem beszélhetnek játék közben.

Persze voltak a játéknak különböző változatai is. Én például arra emlékszem, hogy a párnak meg kellett adni két betűt, egész pontosan a foglalkozás kezdő és utolsó betűit segédlet gyanánt. Arra viszont már nem emlékszem, hogy hogyan alakult ki ez a játék és amire végképp nem tudom a választ az az, hogy miért éppen “Amerikából jöttem". Miért nem, mondjuk Angliából vagy Németországból?

Nos, Dédapám élete után kutatva pont ennek a játéknak az eredetére találtam. És mivel az interneten sehol sem leltem semmilyen épkézláb utalást a játék történetére, úgy gondoltam megosztom azt, hátha valakit rajtam kívül is érdekel annál is inkább mert a játék eredete történelmünk szerves része, sőt sokunknak még több kötődése is van hozzá mint azt elsőre gondolnánk. De ne szaladjunk annyira előre, lássuk először, hogy kapcsolódik a játék eredete Dédapám kalandos életéhez.

Tegnap több viszonylag nagyobb erejű (6.4 és 7.1) földrengés rázta meg Dél-Kaliforniát.  Bár a rengés epicentruma jóval észak-keletebbre volt Los Angelestől, a földmozgást több mint 70 kilométerrel távolabb nem csak Los Angelesben, de még attól délebbre, igy lakóhelyünkön is többen érezték. A legutolsó rezgés majd egy percig is eltartott.

Eddig kevés élő adásbeli rengést rögzitettek a mostaniról, viszont pár évvel ezelőtt, amikor Hollywoodban volt egy jóval kisebb erősségű földmozgás, akkor a  los angelesi televíziós és rádiós stúdiókban a földrengést nem lehetett nem észrevenni. Szinte minden csatorna akaratán kívül ugyan, de főműsoridőben “közvetítette” a földmozgást a reggeli hírek beolvasásakor. Az egyik ilyen élő adás keretében, egy helyi csatorna hírbemondója, Chris Schaubble - magyar szemmel legalábbis - meglehetősen furcsán reagálta le a földrengést a stúdióban. A TVs figura ugyanis, ahogy az ebben a kis videoklipben is látható, rögtön az asztal alá ugrott, amint megérezte a földrengést. Ez a jelenet óriási internet szenzációvá vált és vírusszerűen terjedt a világhálón egy pár órán belül. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Schaubble kigülledt szemei is hozzájárultak a jelenet internetes sikeréhez. (lásd képet alul)