Az ihletet ehhez a szösszenethez gyermekeim és közöttem nem sokkal két egymás után lezajlott, elsőre látszólag semmitmondónak és egymástól függetlennek tűnő apró beszélgetésfoszlány adta.
Fiam
Az első beszélgetés 7 éves fiam péntek délutáni tornaedzésén történt. Áron sírva szaladt ki a tornateremből hozzánk és szipogva panaszolta el, hogy valaki elfoglalta a trambulint és így ő most nem tud annyit ugrálni kedvenc szerén mint amennyit szokott. Kérdeztem tőle, hogy melyik srác volt az aki kitúrta őt, mire ő rámutatott valakire a teremben. Próbálta ő mutatni nekem, hogy ki volt az, de túl azon, hogy a tornaterem elég nagy volt, a trambulin pedig a terem másik oldalán helyezkedett el, még az sem segített, hogy elég rövidlátó vagyok. Mindezek miatt nem volt egyértelmű számomra, hogy kire is mutat azzal a kis duci mutatóujjával. Gondoltam ez az alkalom egyúttal kiváló lehetőséget is teremt arra, hogy ne csak a „gazfickó” kilétét tudjam meg, de egyben megpróbáljam megtanítani fiamat arra, hogy nem szabad másokra ujjal mutogatni.
Miközben szép lassan és finoman leszorítottam mutatóujját és vele kézfejét combja mellé, még egyszer megkérdeztem tőle, hogy melyik fiú volt az. Próbáltam segíteni neki és kérdezgettem, hogy vajon az a magas srác vagy netán az a fekete fiú volt-e az elkövető.
“Igen Papa, igen, ő volt az! A kék pólós fiú, Papa!”
A magas srácon sárga póló volt, így most már egyértelmű volt a “tettes” személye, de mire bármit is tehettem volna, addigra a kék pólós fekete srác már ott is hagyta a trambulint és továbbállt a következő szerre. Áron pedig látva a kínálkozó lehetőséget, leszorított kis kezét kiszabadította enyémből, letörölte krokodil könnyeit arcáról és már rohant is vissza a trambulinhoz, nehogy valaki előbb érjen oda. Örültem, hogy megoldódott a helyzet és nem kellett zargatnom egy gyereket sem a tornateremben ezért a jelentéktelen problémáért. Fogalmam sem volt, hogy ott a tornateremben valaminek azonban tanúja lettem. Ez csak akkor tudatosult bennem, amikor két nappal később a másik beszélgetés is megtörtént ezúttal 9 éves lányommal.
A lányom
Vasárnap délután Emma említette, hogy hazafelé jövet a parkban látta, hogy osztálytársa Rakia (lány név) és testvére az utcán játszanak ezért jelezte, hogy szeretne ő is kimenni hozzájuk. Mivel látásomnál még a névmemóriám is rosszabb, így rákérdeztem, hogy melyik lány is az a Rakia. Mire ő válla felett visszanézve, amolyan tinédzseres stílusban értetlenül és kissé kioktatóan kérdezett vissza.
“Még mindig nem ismered az osztálytársaimat?”
Bevallom, még a tanár nénije nevére sem emlékeztem. Bár ez utóbbit nem árultam el neki, kértem segítsen nekem és mondja el ki is az a Rakia.
“Hát az a hosszú göndör hajú lány, Papa!”
és már csapódott is a bejárati ajtó mögötte.
Rakia? Osztálytárs? Hosszú göndör hajú lány és ráadásul itt lakik az utcában? Gőzöm sem volt kiről beszélt, de nem nagyon törődtem vele, mert tényleg vészesen rossz a névmemóriám. Idegesített, hogy nem tudtam hogy ki az a lány, de nagyobb jelentőséget azért nem tulajdonítottam neki.
Anikó pár perc múlva szólt, hogy menjek már ki az utcára és nézzek már rá Emmára megvan-e, nincs-e semmi gond elvégre láttak már a környéken cukros bácsit. Egy szombati napon egy ilyen kérésre egy percen belül szoktam ugrani, de vasárnaponként a reakcióidőm borzasztóan lelassul főleg, ha a Pittsburgh Steelers játszik éppen és még a TV is adja az amerikai focimeccsüket élőben. Tíz perc noszogatás után végre elindultam, hogy teljesítsem végre apai kötelességemet és egyben végére járjak ennek a Rakia rejtélynek is. Az utcára érve látom, hogy Emma a fekete (értsd afro-amerikai) testvérpárral, köztük Rakiával játszik önfeledten.
Na ez volt az a pillanat, amikor hirtelen egy képzeletbeli videólejátszón a másodperc tört része alatt elkezdtem visszapörgetni életem filmjét péntek délutánig egészen a tornatermi jelenetig majd megállítottam a filmet és újraindítottam annál a résznél mikor Áron kezét leszorítva visszakérdeztem a fiú kilétére. Ahogy pörgött újra a jelenet a fejemben és láttam játszani Emmát a szemem előtt Rakiával, úgy kötöttem össze a két beszélgetést és döbbentem rá, hogy valójában mi is történt aznap és pénteken. Rájöttem, hogy gyerekeim valami nagyon különös gyermekbetegségben szenvednek. Ennek a gyermekbetegségnek a neve pedig a bőrszínvakság.
Csak remélem, hogy a többi gyermekbetegséggel ellentétben, ez egy hosszan elhúzódó és maradandó károsodást okozó betegség lesz náluk.
És én még azt hittem, hogy én tanítottam Áront valamire a tornateremben.....
“A kék pólós fiú, Papa!”
Azóta is ezt mondogatom magamnak hátha nálam is kiújul újra ez a csodálatos gyermekkori betegség.
“A kék pólós fiú, Papa!”
U.I.
Ha tetszett és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor légy szíves lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas
