Ez a mostani - kicsit hosszúra sikeredett - szösszenet elsősorban az Amerikában jelenleg gyermekeket nevelő szülők számára készült. Ők azok, akik valószínűleg nemcsak, hogy hallottak már ezekről a veszélyforrásokról, de talán könnyebben is tudnak majd viszonyulni azokhoz. Azért remélem lesz egy-két olyan részlet, amit még ők is újnak és hasznosnak találnak majd. A magyar szülők fognak a legjobban rácsodálkozni ezekre a veszélyekre, de talán egy-kettő már most is jelen van otthon, csak épp nem olyan mértékben mint itt Amerikában. Sőt szerintem csak idő kérdése, hogy ezen félelmek nagy része otthon is releváns lesz.

Kezdjük azzal a szubjektív kijelentéssel, hogy tényleg nem irigylem azokat az Egyesült Államokban - különösen a Kaliforniában- élő szülőket, akik ezekben az években általános vagy  középiskolás (middle school, tehát nem csak high-school azaz gimnázium) gyerek(ek)et nevelnek. 16 éve élek Amerikában és éppen ennyi ideje nevelem gyermekeimet is itt, úgyhogy van némi tapasztalatom ebben a témában, de azt most sem állítom, hogy nézőpontom általánosan tapasztalható jelenséget tükröz.

Az otthoni politizálás veszélyei

A legutoljára publikált - és szintén szubjektív gondolatokat is tartalmazó - bejegyzésemben már kifejtettem azt a napi szülői dilemmát miszerint mennyire veszélyes megbeszélni a hétköznapi politikát manapság a gyerekekkel, így ezzel a témával most inkább nem foglalkoznék itt bővebben. Akit érdekel ez az egyébként elég sok és főleg pozitív visszajelzést kapott blogbejegyzés, az ide kattintva tudja elolvasni azt.

Az identitáspolitika veszélyei

Az elmúlt pár évben a fősodorú médiának - is - köszönhetően egyre népszerűbbé váló,  elsősorban faji alapú identitáspolitikára épülő különböző mozgalmak (BLM) és nézetek (Critical Race Theory; 1619 project) révén a serdülő gyerekeket folyton folyvást olyan visszajelzések érik, melyek szerint napjaink Amerikájában rendszerszinten tapasztalható a rasszizmus (systemic racism) és ezzel egyidejűleg a fehér felsőbbrendűség (white supremacy). Ezen nézetek szerint utóbbi már nem csupán szűk körű, azaz elszigetelt jelenség, de gyakorlatilag ez az egyik alapvető kiváltója a rendszerszintű rasszizmusnak. Kimondva kimondatlanul tehát minden fehér gyakorlatilag minimum kiszolgálja vagy megtűri ezt a "mélyen rasszista" rendszert, ha másért nem akkor azért, mert nem tesz ellene semmit.  A médián túl, a gyerekek sajnos a politikusoktól is ugyanezt hallják. Sőt Biden elnök a beiktatási beszédében saját maga is aggasztónak tartotta az amerikai rendszerszintű rasszizmust és az elharapódzó fehér felsőbbrendűséget.

Az éppen identitásukat kereső serdülő amerikai gyerekek tehát ha kell ha nem, folyamatosan azt hallják, hogy egy rasszista társadalomban, azaz egy rasszista országban élnek. (Csak halkan jegyzem meg, hogy mindez az állítólagos rendszerszintű rasszizmus abban az országban történik, ahol egy fekete férfi 8 éven keresztül volt az ország elnöke, a mostani új alelnök egy fekete hölgy, Amerika legsikeresebb és legvagyonosabb sportolóinak többsége fekete (Lebron James, Serena Williams, Tiger Woods, stb), a világ legsikeresebb szórakoztatóipari személyiségei között pedig számos amerikai fekete található (Oprah Winrey, Denzel Washington, Kanye West, stb), hogy csak egy párat említsek.)

És ez a fenti narratíva ráadásul nem áll meg a politika és a média szintjén. Sok helyen (Chicago, New York, Washington) az "1619"  már az iskolai oktatás kereteibe is beépült, és szerintem - bár erről hivatalos állásfoglalás ugyan még nem történt - nagy az esély, hogy az a nemzeti kerettanterv részévé is válik hamarosan.

Ha ez valóban megtörténik képzeljük csak el azt az abszurd jövőbeni helyzetet, hogy ugyanaz a középiskolai történelemkönyv majd hasonló jelzőkkel illeti a mai amerikai rendszert és a dél-afrikai apartheidet.

Hát csoda, ha az amerikai fiatalok teljesen meg vannak zavarodva manapság? Talán nem. Ráadásul szerintem - ahogy ezt már egyszer több mint hét évvel ezelőtt (!) megírtam, - az amerikai gyerekek gyakorlatilag bőrszínvakok. (Ezt egyébként saját fiam példáján keresztül "bizonyítottam" be. Mellékesen jegyzem meg, hogy a Critical Race Theory viszont kifejezetten károsnak tartja a bőrszínvakságot!) Ugyanis a gyerekeknek eszükbe sem jut a rasszizmus..... egészen addig, amíg erre sajnos tudatosan és valamilyen hátsó szándéktól vezérelve nem emlékeztetik őket. Gyakorlatilag ez történik napjainkban.

Mint a sarlatánok gyógyszert írnak fel nekik. Mindenképpen ki akarják gyógyítani őket ebből az ártalmatlan gyerekbetegségből, de arra nem gondolnak, hogy a "faji identitás" pirulájának legsúlyosabb mellékhatása maga a rasszizmus kialakulása.

Ez utóbbit pedig már nem én állítom, hanem neves szociológusok.

A közösségi média-aktivitás veszélyei

Térjünk át akkor egy másik területre, ahol szintén nem irigylésre méltó az amerikai szülők helyzete. Ez a terület pedig a közösségi média, ahol a gyerekek többsége órákat tölt naponta, főleg járvány idején.

"A szó elszáll, az írás megmarad",

tartja a mondás. Sosem gondoltam volna, hogy 2021-ben, Kaliforniában majd ezzel a magyar közmondással fogom gyermekeimet óva inteni a bajtól. Ugyanis manapság nagyon oda kell figyelni, hogy ki mit posztol mert egy-egy jópofának, viccesnek induló vagy éppen semmitmondónak vélt közösségi bejegyzés könnyen fordítható a posztoló ellen tudatosan, de akár tudattalanul is. És sosem lehet tudni, mikor kerül elő egy korábban már rég elfeledettnek vélt korábbi hozzászólás.  Mi több elég egy apró rész szövegkörnyezetből való kiragadása és a leírt szavak már nemcsak sértőek lehetnek, de bántalmazásként (bullying) is értelmezhetőek. Sőt, hogy a fenti témánál maradjunk egy mindennapos szleng szó írott változata a rasszizmus vádját is kimerítheti függetlenül a posztoló eredeti szándékától.

Pont ez történt a napokban egy 19 éves lánnyal, Mimi Groves-zal, akinek a jövőjét egy négy évvel ezelőtti (!) 3 másodperces (!) Snapchat videója tett tönkre. Történt ugyanis, hogy Mimi még 15 évesen, azaz gimnazistaként küldött egy személyes, tehát nem publikus üzenetet - félvér - osztálytársának, melyben Jimmyt arról értesítette, hogy átment a KRESZ vizsgán, de sajnos hozzátette az N-nel kezdődő szót, ami persze nem helyes, még akkor sem, ha ugyanezt a szót amerikai rap énekesek szinte minden szövegkörnyezetben és minden második mondatban előszeretettel használnak. Oly annyira, hogy egyes szubkultúrákban, így serdülő gyerekek között ma is kvázi kötőszóként használják, és megint csak mondjuk ki nem helyesen...

Nos Jimmy - bár akkor erről ugyan nem posztolt semmit - most azt állítja, hogy akkor jelentette az esetet, de nem törődtek vele. (Ezt az iskola nem erősítette meg.) Tavaly nyáron viszont, amikor Mimi már mint friss gimnazista gólya posztolt egy kifejezetten a BLM mozgalmat támogató bejegyzést az Instagramon, Jimmy úgy érezte eljött az idő, hogy emlékeztesse és mintegy "szembesítse" korábbi osztálytársát négy évvel korábbi kijelentésével és kiposztolta ezt a három másodperces videót megkérdőjelezve a lány Instagram posztjának hitelességét. Ennek köszönhetően Mimit az egyetemről napokon belül eltanácsolták, ami szerintem még talán csak a kisebbik baj, ha lehet ilyet mondani, de a lánynak nem sok esélye lesz ezek után új iskolát találni és nagy valószínűség szerint nem talál majd semmilyen kézzelfogható állást sem életében, mert a neve már összeforrt a rasszizmussal. Jimmy egyébként azt nyilatkozta, hogy tettét egyáltalán nem bánja, mert tudatosítani akarta Mimit tettének súlyával. Viccesen még azt is mondhatnánk, hogy sikerült neki, de természetesen nem illik ezzel viccelődni.

Félreértés ne essék, nem védem Mimit, és még azt sem gondolom, hogy Jimmy tettét csak rosszindulatúként lehet beállítani, mert nagy az esélye annak is, hogy a sztori nem olyan rém egyszerű, ahogy ez a médiában lejött. Ehelyett közelítsük inkább meg Mimi esetét  a szülők oldaláról.

Gondoljunk csak bele, mi van akkor ha ez a mi lányunkkal történik meg?

Nem tévedhet egy 15 éves tini? Büntetlenül? Tényleg elvárhatjuk azt egy 15 évestől, hogy átgondolja összes cselekedetét, átérezze szavainak minden következményét és mindig hibátlanul cselekedjen? Többek között nem azért is gyerek, mert még nem tudja pontosan mi a helyes és mi nem? Akkor inkább ne posztoljon? Tovább megyek, ne is mondjon semmit, mert ha valaki félreért egy rossz szót, akkor ugyanúgy járhat? A szülő ellenőrizze minden egyes kijelentését és posztját?

Nem tudom a - helyes - válaszokat ezekre a kérdésekre, csak annyit tudok, hogy nem egyszerű annak a helyzete, aki most neveli tizenegynéhány éves gyerekét. Mi beszélgetünk is rendszeresen erről Emmával és Áronnal otthon, már ha ezeket beszélgetéseknek lehet nevezni. Csak reménykedem, hogy a jól kiválasztott példákon levezett apai intelmek valahol eltárolódnak és sosem kerülünk Mimiéhez hasonló helyzetbe. Tényleg nem irigylem a mai szülőket...

A kihalóban lévő korai szexualitás veszélyei

Ez a téma a fiús szülőket érinti leginkább, de remélem a lányos apákat és anyákat is elgondolkodtatja majd. Kezdjük ott hogy a pár évvel ezelőtt kirobbant #metoo mozgalom - megannyi jogos eredmény és pozitív változás mellett - gyökeresen megváltoztatta a férfiak "udvarlási" szokásait. Az ami a #metoo mozgalom előtt még "természetes" vagy tipikus férfi nyomulásnak számított, az ma már minimum félreérthető sértésnek, de akár jogi következményekkel is járó szexuális zaklatásként is értelmezhető. (És itt szándékosan ne próbáljuk extrém esteket felhozni, mert azok korábban sem voltak elfogadhatóak.)

A serdülő fiúk szerencsétlenségére ez a mozgalom azonban nem áll meg apjuk ágyékánál, őket ugyanúgy érinti. A legújabb amerikai szexuális iránymutatás szerint a szexuális kapcsolat csak akkor értelmezhető kölcsönösen  beleegyezőnek, ha mindegyik fél világosan kinyilvánítja, hogy szabadon akarja azt és/vagy igennel válaszol a közeledéssel kapcsolatos kérdésekre.  Mindez persze szépen hat leírva, de a valóságban azért nehezen tudom elképzelni, hogy az ágy szélére ülve a tinédzser pár végigmegy a lenti kérdéssoron, majd  kiállítanak egy kölcsönös beleegyező szándéknyilatkozatot mielőtt egymáshoz érnének.

• Megengeded, ha én .... -t csinálom?

• Mindig szerettem volna ezt kipróbálni, te mit gondolsz?

• Ezek nekem jól esnek, neked is?

• Jól érzed magad így?

• Mit gondolsz erről?

• Ez így jó?

• Mi lenne jó neked?

• Mit szeretsz?

És ezeket a kérdéseket nem én találtam ki, ezeket szó szerint így ajánlják a kaliforniai fiataloknak.

A gond csak az, hogy utólag elég nehéz bebizonyítani, hogy a szexuális közösülés valóban a lány beleegyezésével történt-e vagy sem. Főleg annak tudatában - és itt azért emlékezzünk vissza saját tinédzser korunkra - hogy még egy lazább erkölcsű lány első szava a közeledő fiúhoz is szinte mindig az, hogy

Ne!

Megint csak a nyilvánvaló erőszakot nem számítva, ezen a már-már tanult és elvárt női szerepjátékkal is azonosítható első "visszautasításon" túl, az estek döntő többségében a lány már nem áll ellen és a fiúhoz hasonlóan ő is átengedi testét az érzelmeknek. Az esetek többségében a szülő ezt meg sem tudja és a mai modern védekezési opcióknak köszönhetően a lány csak nagyon ritkán esik teherbe. Viszont ha mégis, vagy a lány valamilyen oknál fogva otthon az esetet máshogy adja elő szüleinek, a nagy kérdés mindig az marad, hogy miképpen bizonyítja be a fiú, hogy a lány valóban belelegyezett-e, főleg annak tudatában, hogy sokszor elhangzik az az előbb említett első "Ne!" szó. Ezek sosem egyszerű jogi esetek, de ritka az, hogy egy ilyen szituációból a fiú jön ki kedvezően, főleg ha ez egy 18 év alatti lánnyal történik meg itt Amerikában.

Hál Istennek az ehhez hasonló történetek tényleg nagyon ritkák, de ez annak is köszönhető, hogy a gyerekeket az iskolában és otthon is folyamatosan figyelmeztetik ezekre a szituációkra. Meg is van a hatása, mert - és ezt inkább érdekességként közlöm, hogy - mára az amerikai gimnazista fiatalok csupán kevesebb mint 40 százalékának van szexuális tapasztalata ebben a korszakban, ami 15 százalékpontos csökkenést mutat az 1991-es adathoz képest.

A kísértés-csökkenés ellenére sem irigylem - elsősorban a fiús - szülőket, mert most már nemcsak egy óvszert, hanem még egy beleegyező nyilatkozat formanyomtatványát is be kell csempészniük a kamasz nadrágzsebébe.

A "gyors kezdetű nemi identitás zavar" (rapid onset gender dysphoria) veszélyei

És végül, hogy megfeleljünk a nemek közötti egyenlőség társadalmi elvárásának is, jöjjön most akkor egy téma elsősorban lányos szülőknek, amire bevallom csak nemrégen bukkantam rá és eleddig tényleg azt hittem, hogy ez csak egy nagyon szűk réteget érint. Mint mindig, most is tévedtem. Sőt arra is rájöttem, hogy mennyire keveset tudnak erről az emberek nemcsak Magyarországon, hanem még Amerikában is.

Szögezzünk le két dolgot már az elején. Egyrészt én elfogadom és tisztelem az LGBTQ közösséget és mindenkinek, így nekik is azt kívánom, hogy boldogak legyenek és ne érje őket semmiféle negatív megkülönböztetés. Tényleg így gondolom. Nem vagyok homofób és bigott sem. Viszont azt sem hiszem, hogy minden egyes dolog, amit "progresszív" jelzővel illetnek manapság, az csakis a helyes, az egyedüli és a legjobb választás lehet, melyet még csak megkérdőjelezni sem lehet. És hiszem, hogyha valaki tőlem elvárja, hogy elfogadjam és tiszteljem az ő véleményét, akkor ez fordítva is elvárható.

Számomra még az is elfogadható, hogy ha egy értelmes, civilizált diskurzust azzal zárunk le, hogy abban értünk egyet, hogy nem értünk egyet. (És a végén - vagy közben - egyik fél sem bélyegezi meg a másikat semmilyen jelzővel. Tényleg ennyire nehéz volna ez?) "Agree to disagree", ahogy az angol mondás tartja.

Másodszor pedig, hogy nem vagyok ennek a témának a szakértője, így valószínű lesz egy-két melléfogásom itt-ott, de mivel elég jó házi feladatot végeztem, remélem ezen tévedések mértéke minimális lesz (és ettől a lényegi mondanivaló szerintem nem változik), ha pedig lesznek hibák, a szakértők majd úgyis kijavítanak.

Kezdjük akkor az alapvető definícióval. Mi is az a nemi identitás zavar, vagy ahogy inkább mostanában hívják, a gender dysphoria?

A gender diszfória azt a kellemetlen és zavaró belső érzést jelenti, melyet azok az emberek tapasztalnak, akik a velük született biológiai nemük ellenére a másik nemhez tartozónak tartják illetve érzik magukat. Kvázi a testi nemüket végzetes tévedésnek tartják és ezzel gyakorlatilag nem tudnak együtt élni, amiből végül is a fent említett kellemetlen és leküzdhetetlen belső érzés fakad. Ez utóbbi nagyon gyakran párosul öngyilkossági kísérlettel is, tehát reális és komoly problémáról beszélünk.

A fentiek alapján talán érdemes megemlíteni, hogy a leszbikus nők vagy a meleg férfiak többsége együtt tud élni azzal a tudattal, hogy testük és fizikai jellemzőik azonosak maradnak biológiai nemükkel. Többek között ez az, ami legfőképp megkülönbözteti őket a transgender egyénektől, mert utóbbiak viszont nem tudják elviselni ezt az állapotot és hogy gender diszfóriájukat leküzdjék többségük nemi átalakító terápián megy keresztül (Ez a leegyszerűsített és valószínűleg nem teljesen pontosan megfogalmazott különbség kulcsfontosságú lesz majd a későbbiek megértéséhez.) Egyébként a nemi diszfóriát befolyásolhatja több, akár külső tényező is és nem feltétlenül erősödik, azaz rosszabbodik az életkor növekedésével.

Két rendkívül fontos statisztikai adat ennek a problémának a megértéséhez

1. Ez egy nagyon ritka jelenség volt egészen mostanáig. A szakirodalom szerint 30ezer emberből általában egyet diagnosztizáltak gender diszfóriával és azok közül nagyon kevesen kezdték meg a nemi átalakító terápiát.
2. Azok közül is a döntő többség biológiailag férfi nemű volt.

És egy utolsó járulékos, de fontos információ, hogy a gender diszfória jeleit szinte minden szülő a gyermek 2 és 4 éves kora között észreveszi, mert az ilyen kiskorú gyermek nem tudja azt elfojtani, eltitkolni. Ekkor látja a szülő például, hogy a fiú gyermek többet játszik babákkal, lányos ruhákban érzi jól magát, stb. Ezen szülők számára tehát nem "meglepetés" gyermekük ellentétes nemi identitásra való ébredése serdülő vagy kamaszkorban.

Nos akkor lássuk ezen információk birtokában mi is történik nap mint nap, így talán érthető lesz, hogy miért beszélünk - illetve, hogy a többség miért nem beszél - erről a problémáról.

Hihetetlen, de a a statisztika hazájában nem találtam használható amerikai adatot, ami szerintem egyébként nem véletlen, de erről majd később. Az Egyesült Királyságból viszont rengeteg statisztikát lehet beszerezni ugyanerről a témáról, mert ott ez a probléma ugyanolyan mértékű mint ideát.  Ha a fenti grafikonra rápillantunk azonnal látható, hogy - az előbb említett tények fényében - valami tényleg nem stimmel.

• Először is azt láthatjuk, hogy tíz év alatt a londoni transgender Tavistock klinikára szóló beutalók (referrals) száma közel 400 százalékkal (!!!) növekedett. (Ez az egyedüli angol klinika, mely nemváltó műtétekre specializálódott.)
• Egy nemrég, az amerikai gimnazisták körében történt felmérés szerint pedig a tanulók 3%-a vallotta magát transgendernek vagy olyannak, akik nem tudják melyik nemhez tartoznak (gender nonconforming). Ez több mint háromszázezer amerikai tinédzsert jelent ma! Hihetetlen nagy szám ez főleg annak fényében, hogy egy évtizeddel ezelőtt valószínűleg csak alig pár ezer diák tette ugyanezt.
• A másik nem észrevehetetlen tény, hogy ezen gyermekek többsége manapság inkább lány.
• A harmadik inkább sokkoló adat már a lenti táblázatból olvasható ki, miszerint a nemváltó terápiákra "beutalt"  fiatalok 18%-a 14 évnél fiatalabb. 8 százalékuk pedig a 10. életévét sem tölti be.
  

Normális ember - no meg a prérifarkas - ilyenkor egy pillanatra megáll és legalább megkérdezi, hogy vajon mi okozza ezt a hihetetlen mértékű transgender forradalmat Amerikában?

Erre a kérdésre Lisa Littman 2016-ben publikált kutatása és Abigail Shrier tényfeltáró könyve ad kimerítő válaszokat. Ebben a már most elég hosszúra nyúlt blogbejegyzésben természetesen nincs lehetőség mindent bemutatni, így a két forrás alapján - a teljesség igénye nélkül - menjünk akkor végig a legfontosabb mozgatórugókon, melyekről a szülők döntő többségének valószínűleg halvány fogalma sincs.

Mindenféle negatív felhang nélkül kijelenthető, hogy az LGBTQ aktivisták befolyása az állami iskolákban zajló szexuális oktatásra egyes államokban számottevő. Ezt ők maguk sem tagadják. Sok helyen rendszeres előadásokat tartanak már óvodásoknak is sőt kiegészítő tananyagokkal, könyvekkel is ellátják az óvodákat és iskolákat.Az úgynevezett gender exploration (nemi felfedezés) keretében pedig már az óvodai évek alatt azt tanítják a gyerekeknek, hogy előfordul és természetes az, ha egy fiú lánynak érzi magát, vagy ha egy lány inkább fiúként azonosul. Ezzel szerintem még nem is lenne baj, de itt nem áll meg az "oktatás", mert később az így, az aktivisták által befolyásolt tanárok azt sulykolják 5-6 évesek nebulóknak, hogy kizárólag csak a gyerekek (!) tudhatják és dönthetik el mi is az igazi nemük. Az általános iskolában aztán újabb szintet lépnek és arra tanítják a gyerekeket, hogy ha elbizonytalanodnak és nem tudják melyik nemhez tartoznak, akkor ez gyakorlatilag abban kell, hogy megerősítse őket, hogy itt az ideje megkezdeniük a nemi átalakulást.

Szerintem ez az igazi fordulópont, mert aki ide eljut (akár már 9-11 éves korban), az nagy valószínűség szerint elindul ezen az átalakulást eredményező úton a következő okok miatt:

• Elkerülendő a gender diszfória, a "kételkedő" gyermek hihetetlen mennyiségű felvilágosító és támogató információt kap a tanároktól, hogy tudja nincs egyedül és a nemi átalakulás "sokkal könnyebb", mint azt elsőre gondolná. Tényleg érdemes ide kattintani, hogy lássuk mennyi minden áll rendelkezésükre az iskolában. Egyébként ezt sem tartom feltétlen ördögtől valónak.
• Ezekből viszont azt is megtudják, hogy családjuk nem feltétlenül biztonságos hely számukra és ezért nem kell elmondani nekik azt, amire most rájöttek.
• Sőt Kaliforniában és New York államban az iskola nem is mondhatja (!) el a szülőknek, hogy a gyerek transnak azonosította magát.
• Ha a szülők megtudják és esetleg megpróbálnák megakadályozni, hogy gyermekük továbblépjen és elkezdje a nemi átalakító terápiát (amit később részletezek majd), akkor a gyámhatóság elveheti a gyereket tőlük, merthogy ezen cselekedetük transfóbiának minősül, ami viszont már kimeríti a zaklatás (bullying) fogalmát a hatályos jogszabályok szerint!
• És ezzel még mindig nincs vége. Ha a gyermek kéri, akkor az átalakító klinikára, iskolaidő alatt, igazoltan (!) - a szülőket nem informálva - a tanárok elenged(het)ik.
• Gondolom azt pedig sejti mindenki, hogy ezekben a támogató információs eszközökben és az internetes  portálokon valamint az azokon futó fórumokon ezekre a jogokra és lehetőségekre folyamatosan emlékeztetik a sokszor teljesen megzavarodott fiatalokat.
• Sőt a YouTube és Instagram pedig tele van influenszerek által készített felkészítő videókkal, melyekben a kamaszokat abban is "segítik", hogy mikor kinek és mit kell mondani ahhoz hogy elérjék céljaikat.
  

 Kezd már összeállni a kép, hogy miért látunk ilyen robbanásszerű emelkedést a klinikai "beutalók" számában?

Dr. Littman több mint kétszázötven transgender gyermekes szülő megkérdezésével készített kutatásából viszont az is kiderül, hogy egyik esetben sem volt korai gyerekkori (2-4 év közötti) jel gender diszfóriára. Sőt egy harmada még tinédzserként, közvetlen a bejelentése előtt sem mutatott semmi diszfóriára utaló jelet. És a talán a legtöbbet eláruló adat a kutatásból, hogy a fiatalok 70 százaléka tartozott olyan baráti körbe, ahol legalább egy gyerek szintén transgendernek vallotta magát még mielőtt a lány bejelentette volna, hogy ő maga is trans. Az pedig már nem is meglepő, hogy kétharmaduk közösségi médián töltött ideje - közvetlen a bejelentése előtt - nagy mértékben megnőtt. Sőt, a szülők szerint a gyerekek 60 százalékánál a bejelentés hatására lányuk online népszerűsége hirtelen megugrott, mintegy megerősítve őket a helyes irányban. A legszomorúbb statisztikai adat viszont az, hogy csak 13 százalékuk vélte úgy, hogy gyermekük mentális egészsége javult ezáltal és közel fele (47%) pedig bizonyos abban hogy gyermekük mentális állapota kifejezetten rosszabb lett a bejelentést követően.

Dr. Littman ezt a - kora gyermekkori jeleket nem produkáló - jelenséget egyébként gyors kezdetű nemi identitás zavarnak nevezte el. (Rapid Onset Gender Dysphoria vagy ROGD rövidítve)

Természetesen ez a kutatás sem tökéletes és nem mentes részrehajlásoktól (bias) sem, tehát nem feltétlen kell ezeket az adatokat szó szerint venni. (Nem a statisztika a lényeg, hanem az, hogy ezekből az adatokból kirajzolódnak-e a kiváltó okok.) Ugyanakkor azt is érdemes megemlíteni, hogy a kutatásban résztvevő szülők közel 90 százaléka (!) támogatja a transgender jogokat annak ellenére, hogy kétharmadukat saját gyermekük transfóbnak és bigottnak tartotta.

De miért lenne ez az egész jelenség veszélyes?

Tegyük félre azokat az igazolt eseteket, ahol mutatkoztak a szülők által is észrevett kisgyermekkori jelek a gender diszfóriára és az átalakulás valóban csökkentette a már említett kellemetlen belső érzést. Sőt, tételezzük fel, hogy vannak olyan esetek is, hogy az a nemi ébredés - mindenféle korábbi és külső befolyásoló tényezők nélkül - a kamaszkorban is kialakul. Még így is csak pár ezer, vagy pár tízezer diákról beszélünk a háromszázezres számmal ellentétben itt az Egyesült Államokban.

Tehát legrosszabb esetben is körülbelül kétszázezer olyan amerikai kamaszról beszélünk, akiket félrediagnosztizálva, potenciálisan egy visszafordíthatatlan folyamat részesévé válnak....

Azt is jól tudjuk, hogy a pubertás kor egyik fő jellemzője az elbizonytalanodás és az identitás keresése. Ez a természet rendje, tombolnak a hormonok, azok pedig hatással vannak a lélekre, kinél kisebb, kinél nagyobb mértékben. A szakemberek szerint egyébként, a kamaszok 70 százaléka természetes úton ki is növi ezt a - korai jeleket nem mutató - gender diszfóriát. Feltéve, ha hagynak nekik időt kinőni, vagy valóban megtalálni önmagukat. A fentiekben taglalt részletekből viszont kiderül, hogy nemhogy nem hagyják megtalálni igazi nemi azonosságukat (akármi legyen is ennek az útnak a végeredménye), inkább ösztönzik őket az átalakulásra, mintha, az lenne a biztos az egyedüli megoldás és valóban azonnal meg kellene hozni azt a döntést tizenegy néhány évesen. Ezek a segítőkész emberek viszont azt elfejetik megemlíteni, hogy ha a terápiás kezelés elindul, akkor viszont onnan már nincs nagyon visszaút és ahogy Abigail Shrier is írja könyvében, 

visszafordíthatatlan kár érheti ezeket a többnyire eltévedt kamaszokat.

Ugyanis, a hatályos törvények alapján, ezeken a klinikákon az orvosoknak nem áll módjukban megkérdőjelezni a gyermek szándékát. Másképpen fogalmazva, ha a gyermek egyedül megjelenik a klinikán és kijelenti, hogy ő szeretne nemet váltani, akkor az orvosnak - hasonlóan a szülőkhöz - csak megerősíteni (affirm) lehet a gyermeket saját diagnózisában. Megkérdőjelezni nem! Aki nem hiszi mindezt, annak ajánlom, hogy nézze meg ezt a 10 perces interjút a korábban említett Tavistock klinika volt vezetőjével ide kattintva. Megéri....

És aki még itt sem eszmélt fel a veszélyre, azt hadd emlékeztessem, hogy itt kiskorú fiatalokról beszélünk az esetek többségében.

Ami a terápiát illeti, az első lépés a tesztoszteronos hormonterápia megkezdése. (Mi magyarok tudjuk mi az, mert láttuk mi történt a volt NDK-s atléta nőkkel.)  Szakértők szerint, a több hónapos és éves hormonterápia hatására a kamasz lányok kellemetlen alhasi fájdalmakkal küzdenek, mert az a méh elhalásához is vezet. És mivel ilyen esetekben az endometriózis kialakulásának kockázta is magas, a lányok többségénél ráadásul még megelőző jellegű méheltávolítást is elvégeznek. (Ehhez képest a mellek eltávolításával járó kellemetlenségek és mellékhatások szinte eltörpülnek.)

Talán nem kell tovább ragoznom a témát, remélhetőleg a végére mindenkinek összeállt a kép. Ezzel együtt ismételten hangsúlyozom, hogy a gender diszfória egy igenis valós és komoly probléma. Az, ahogyan ma ezt (egyoldalúan) kezelik, - és ezt viszont bátran kijelenthetjük - az minden, csak éppen nem megoldás, mert (nagyon) sokan megbánják a probléma ilyetén kezelését.

Gyermekeink érdekében egy politikától és ideológiától mentes valóban szakmai megoldást kellene már végre találni az egyetlen elfogadható cél érdekében, ami nem más minthogy gyermekeink így vagy úgy, - és ez is fontos - de egész életükben boldogok legyenek. Egész életükben!

Nos, bár kicsit hosszúra sikeredett ez a szösszenet, azért remélem megérte végigolvasni és most már az is könnyebben megérthető, hogy miért nem irigylem az amerikai szülőket....

U.I.

Ha tetszett ez az írás és esetleg érdekel még más hasonló jellegű korábbi, valamint a közeljövőben megjelenő szösszenet is, akkor lájkold a blog Facebook oldalát: http://www.facebook.com/PrehryFarkas